Van az úgy, mikor semmi sem adott és mégis a legjobb helyen vagy.

Nyaralni mentünk akkor augusztusban. Kezdetben csak 7-8 fő volt, de felduzzasztottuk rendesen a végére, pedig a házban már az elején sem fértünk el. Homályosan teltek az esték. Arra emlékszem, hogy egy éjjel a vízben gyalogoltunk be a városig a vak sötétben, és sikerült egy sirályszarral végigborított stégen megpihenni. Hajnali négykor nem is olyan vicces a kézi mosás a vadonban, higgyétek el.

Az is megvan, hogy egy belvárosi éjszaka után az állomáson csak a hátam mögé csaptam a táskám és aludtam a padon a vonatig. Akárki akármit mondjon, én olyan jót még soha életemben nem aludtam sehol. De komolyan! Nem azért mert fáradt voltam, nem azért mert annyira nem tudtam magamról… csak egyszerűen, amikor ugye nem adottak a körülmények, és mégis ott és akkor a legjobb. A többiek a mai napig emlegetik, hogy a peron zengett a horkolástól, és hogy szép lassan körbefogtak az ismeretlen várakozók. Én nem emlékszem semmire, csak a vonat dudája ébresztett. Azóta sem sikerült olyan jót aludnom sehol, senkinél.

Tudom még, hogy a leányok tőlünk kb. 20km-re voltak a hegytetőn egy házban. Olyan meredek út vezetett fel oda, hogy az Audi csak 1-ben tudott felmászni. Onnan nem egy álom boltba járni, meg bútort cipelni. Pár napot ott töltöttünk. Egyik délután megint vihar volt. A hegyi utca raftingolásra épp jó lett volna, de semmiképp sem jutottunk le a városba. Snoopy meg Pondi megrakták a hűtőtáskát és lemásztak a partra viharfürdőre. Mi vacsorázni indultunk kocsival, de meg kellett kérnünk az egyik leányt, hogy legyen már oly jó, vigyen le minket, mert annyi sör után már az utat sem látjuk, nem hogy az autót.

Legurultunk fékkel, az úton meg láttuk, hogy két barom fut az autó után. Igazából csak körvonalak látszottak az esőben, nem tudtuk kik azok. Nem is álltunk meg. Az étterem elég fullos volt. Rendeltünk, erre két ázott csirke beállít. Snoopy-ék. Nyakig sárosak, fürdőgatya, póló, törölköző csont vizes. Beslattyognak, a pincér már furán néz. A hűtőtáskát bedobták egy sövénybe, hogy gyorsabban tudjanak futni, idióták. Mondjuk a közel egy láda sör már a lefelé úton elfogyott nekik, mert nem volt egyszerű mutatvány lemászni ott a rögtönzött vadvizi folyó miatt. Indításnak kicsavarták a padlóra a törölközőket, Pondi meg le is ült közénk. Snoopy felment zuhanyozni, meg a táskát megkeresni. A pincér srác vérnyomása már kétszáz felett volt, mikor a vele dolgozó lányt – aki láthatóan a barátnője is volt – Pondi egyszerűen fennhangon leBélázta. Jobbnak láttuk távozni.

Felfelé a lány vezetett megint. Nem volt egy jó sofőr, friss jogsis, de legalább nem ivott. Már a kapubejáróra tolattunk, mikor beesett a gázpedál. Hát a bovden elszakadt, vagy mit tudom én, minden esetre nem volt választás, fel kellett tolni. Snoopy épp a zuhanya alól jött ki, valahogy a könyökén egy óriási sárfolttal, meg akkora törölközőben, ami épp csak eltakarta elöl, hátra már nem jutott. Felkapott valami göncöt és indulás tolni. Nekifeküdtünk legalább hatan a kéttonnás vasnak.

Snoopy először a B oszlopnál próbálkozott, de mikor a lányka becsukta az ajtót az ő keze meg ott volt, már erősen gondolkodóba esett. A nagy erőlködésben senki sem hallotta meg a nyavalygását, ezért kénytelen volt benyúlni a letekert ablakon és saját maga belülről kinyitni az ajtót, hogy a törött ujjait kiszabadítsa. Ilyen érdekes kézformát sem láttam még mint aznap este. De megnyugtatott minket, hogy semmi gond, nem is fáj – ugye a véralkohol – meg amúgy is, ő majd segít másik kézzel, mert csalánba nem csap a menykő.

Ahogy ezt kimondta, elcsúszott a papucsban a vizes aszfalton és mindkét térdét véresre horzsolta. Aznap éjjel őt ápolgattuk közösen, mert az ügyeleten nem voltak hajlandóak, mi meg autó híján nem tudtunk elmenni a kórházba. Végül a kocsiban aludtam vele, mert a lányok házába már nem fértünk volna el többen. Egy jeges konyharuhát tekertünk a kezére, de hogy reggelre ez, hogy került a seggem alá, azt jobb, ha nem is tudom meg soha.