Fura dolog a siker. Meghatározhatatlan, és mindenkinek mást jelent. Minden esetben eltérő, ki és mit tart sikernek vagy mitől érzi azt annak. A siker tulajdonképp egy érzés. Olyan érzés, amitől a dolgok más színezetet nyernek neked, mint mások számára. Mindenki látja, de csak te érzed az ízét.

Mert alap, hogy az élet minden apró kis dolgában vannak győztesek és vesztesek. Ahhoz hogy valaki nyerni tudjon, éppolyan elengedhetetlen hogy valaki vereséget szenvedjen mellette. Nos, abban megegyezhetünk, hogy a siker többnyire a nyertesek jutalma. Legalább is a pillanat révületében igen. De mi történik akkor, ha az érzés valójában nem az övé, csupán a pillanat? Engem ilyen gondolatok kísértek egész héten.

Meséltem már, hogy az elmúlt hétvégén haza keveredtem. Kell egy kis idő, amit az ember a családjával tölt, én elismerem, hogy nekem kell. A család a legfontosabb. Aztán ott vannak a barátok. Ha elszakadsz tőlük, épp úgy tudnak hiányozni, mint ha valamiről tudnád, hogy nálad kellene lenni, de mégsem hoztad magaddal.

Sajnos a hétvége hozott magával mást is. Nekem speciel egy jó kis megfázást. Mikor visszajöttem vasárnap, még semmi nem volt. Az pályaudvaron sikerült összekenni a kabátom, de egy kedves lány segített. Na nem is ez a lényeg, ezt már meséltem legutóbb. Hanem a digitális termosztát köpött bele a levesbe!

Otthon ugyanis így lehet szabályozni a szobák hőmérsékletét meg az időkereteket. Én valahol itt csúsztam meg. Nem voltam beteg mikor visszaértem. Sőt hétfőn is csak érezni kezdtem, hogy folyik az orrom. De délutánra már eléggé eldurvult. Zsével gyorsan rá is toltunk pár forralt bort, ami tea helyett egész jó pótlás. Most nem mentünk el a végletekig, de ez csak a virágos srácon múlott, aki nejlon zacskóban hozott egy köteg lóvét Zsének, aztán leléptünk. Én meg ágynak dőltem este, meg sem bírtam mozdulni.

Másnapra egy takonykóros zombira hasonlítottam leginkább. Egyszerűen nem bírtam annyi zsebkendőt magammal vinni, amennyi elég lett volna. Azt hittem nem bírom ki a napot, hihetetlenül szenvedtem. Az orrom is olyan sebes lett a sok fújástól, meg a zsebkendők dörzsölésétől, hogy rossz volt rám nézni. De véget vetettem szenvedéseimnek.

Nagy vergődések közepette eljutottam a boltig és vettem mézet. Mondjuk nem egy nagy szám, mert cukrom amúgy sem volt. De én abból olyan teát főztem! Örömtáncot járt minden egyes ízlelőbimbóm a nyelvemen, egész addig amíg le nem égettem őket gyökerestől a forró löttyel. De rendbetett másnapra.

Lehet, hogy nem is csak a termosztát a ludas. Én a falnak dőlve irkálok és az meg hideg. De ezen is változtattam, már párnát teszek a hátam mögé és takarót használok. Tegnap meg a mézes teával álldogáltam a sarkig nyitott ablak előtt a mínuszokban és azt a gőzölgő remekművet kortyolgatva néztem a hóesést, miközben a sikerről gondolkoztam.