Szokás szerint el vagyok havazva, ami még így télen nem is olyan meglepő, főképp ha a hó is esne. De milyen szerencse hogy nem, mert utálom, és ha szeretném, akkor most örülnöm kellene, pedig nagyon utálom!
Ez után a kezdeti képzavar után nem is tudom hogy lehetne stílszerűen folytatni. Talán azzal, hogy ilyen és ehhez hasonló bekeverésekkel nem csak én tudlak megajándékozni benneteket, hanem az élet is másokat. Történt ugyanis, hogy tegnap voltak nálunk attól a cégtől, akik a printereket és a hasonló eszközöket üzemeltetik. Hoztak két új WorkCentert. Komoly egy cég, mert idejönnek egy marha nagy dobozos kocsival. A két nagy dög gép is elveszik benne, de annyi gógyijuk már nem maradt, hogy a működéshez áram kell, ahhoz meg feszkábel.
Tutira csak smucig banda az egész, de ezt meg azért nem értem, mert végül is mi csak béreljük a cuccot, nem lesz soha a miénk. Akkor meg ha a több százezres gépet nem féltik ideadni, akkor az 500 Ft-os kábelen meg mit spórolnak? Na mindegy, nem is ezt akartam elmesélni.
Két krapek jött. Egy idősebb, olyan negyvenes éveiben járó alak, meg egy fiatal gyerek. Olyan harminc körüli, tipikusan az, akiről lesír messziről, hogy ő a falusi disco gigolója a waxos hajával. Magas, vékony, kockás ing betűrve, hegyes orrú bőr cipő, indigó farmer öklömnyi fém csatos övvel… Na ez a gyerek hozta a formáját. Nagyon ott akar lenni a szeren, ha valami csaj van a közelben, mert neki ez presztízskérdés ugye a stílusból fakadóan. Be is ment a logisztikára, aztán jól beégette magát. Mert az égiek kicsit megtréfálták.
Volt rajta egy kabát, amin cipzár és gombok is voltak, a gomboknak meg olyan lifegő kis lófaszai, amibe bebújtatod a gombot. Na a gyerek levetette a kabátot és felhúzta a cipzárt, hogy ne gyűrődjön addig is a széken. De le már nem tudta húzni, mert beakadt az a kis bújtató a cipzárba, és se fel, se le. Persze a fél órában amit ott töltött a csajoknál, végig pózolt, szóval nagy égés lett volna már így is a dolog, de ennél azért még lehetett tovább fokozni.
Miután végzett már, és nem volt ürügye maradni tovább, át kellett menni a telephely másik végébe. Ez olyan 300 méter lehet. A csajok már így is erősen mosolyogtak a cipzáras dolgon. De ugye kinn a hidegben a H1N1 idején nem játék a sétálgatás, szóval a kabát az kellett. Fel kell valahogy venni. Szabályosan hisztizett a gyerek, hogy akkor most mi lesz, mert ő fázik. Mint egy kis löttyedt buzigolyó. Na mindegy. Az idősebb társa kitalálta, hogy akkor bújjon bele a kabátba felülről, ő majd segít lehúzni. Ok, más választás nincs, ha kabátot akar magán látni.
Elkezdte cibálni lefelé a gyereken a kabátot, mert elég sztrecs volt, szóval amúgy sem lett volna egyszerű. A logisztikás lányok meg majdnem lefordultak a székről miközben küszködtek a könnyeikkel a nevetéstől, pláne mikor elakadt egy fél percre a gyerek feje a kabát ujjában és se előre, se hátra. Az meg ott áll, közel 10 fiatal csaj körülötte akiknek eddig pózolt. Édes istenem! Nagy műsor volt, még délután is ezen röhögtünk.
Ennél jobban már csak úgy tudott bealakítani, hogy a másik gépet meg a firmware frissítés közben teljesen kinyírta, így ott görcsölt rajta egy órát még, de végül feladta. Azt mondta holnap visszajön, de nem jött, gondolom a kabátját buzerálja azóta is, miközben nyalogatja az egóján esett sebeket. De aki ekkora idióta, az nyugodtan szopxxx xx ...áhhhh, szóval bő nyállal!
