Véletlenek márpedig vannak. Ezt az élet később még számtalanszor igazolta, de akkor még nem hittem benne.

Emlékeztek a pécsi szilveszterre? Na, a beköltözés után azonnal felbukkant egy ismerős. Először nem is vettem észre, ő jött oda hozzám. A dúskeblű leány unokatestvére. Nem is nagyon foglalkoztam a dologgal, akkoriban elég szétszórt volt minden a barátok szándékos elvesztése, meg a titkos világ hódítása miatt. De kicsit egymásra voltunk utalva, nem tagadom. Nem ismertünk senkit, csak egymást és ez elindított valamit.

Beszélgettünk, bolondoztunk, mint két gyerek. Persze azok is voltunk kicsit mindketten, ő meg főképp, mivel 4 évvel fiatalabb volt nálam. Sok-sok baj volt azzal a lánnyal. Nem is igazán tehetett róla szegény, tulajdonképp beteg volt. A családja és vele együtt ő is nagy szegénységben éltek amit ő látszólag nagyon szégyellt és próbált eltakarni mások elől. Olyannyira belebetegedett ebbe, meg abba hogy nem találja a helyét és vele együtt az utat, amin elindulhatna, hogy már fizikai fájdalmai is voltak. Végül a folyamatos görcsök miatt kórházba került és a dili doki egy elég komoly alkalmazkodási zavart állapított meg nála. De ez már mind később volt. Kezdjük az elején.

A nagy barátság odáig jutott, hogy végül meghívott magukhoz egy hétvégi bulira. Itt láttam csak a körülményeket, és hirtelen megértettem. Addig nem tudtam róla én sem. Aznap éjjel nem éreztem valami jól magam. A leány nagyon elintézte magát, a barátai meg, hát olyanok voltak amilyenek, mindenesetre én nem nagyon néztem barátoknak őket. Le kellett fektetnem szegényt, odafeküdtem mellé és betakartam. Egész éjjel fenn voltam és vigyáztam rá.

Hétfőn aztán mikor visszamentünk odalépett hozzám és megköszönte, hogy segítettem és nem éltem vissza a helyzettel, mert mások megtették volna. Innen indult a mi kis szerelmünk. A lány fantasztikusan csinos volt. Komolyan mondom, eszméletlen szép. Volt valami angyali a szemében, valami ártatlan a fájdalom mögött. Kerek szép formák, tökéletes alak. Nem is csoda hogy elrabolta a szívem.

Sokszor éreztem nyomorultnak magam mellette, mert a betegsége folyton közbeszólt. A legvégső időkben már össze-vissza beszélt, ő sem tudta követni mikor mit mondott. Nem volt értelme annak amit mond, nem függtek össze a mondatok és a hangulata is egyik pillanatról a másikra csapott át szelíd kiscicából vadállattá. Úgy éreztem, ha rajta tudnék csak egy kicsit segíteni, akkor magamon is sikerülne. Így teltek a hónapok egy darabig.

Elhoztam haza is, mert meghívásom volt a part hercegnőjéhez szalagavatóra. Bemutattam neki is, habár éreztem, hogy fáj neki. A család is megismerte. itt aludt mellettem, épp azon a helyen, ami most is tőlem alig két méterre van. Még arra is emlékszem hova tettem a fényképét. A kapcsolat beteljesedett, minden rendben volt köztünk egy darabig.

Valami történt köztünk később, azt hiszem összevesztünk valamin. Na, nem olyan komolyan, és én amúgy is a betegsége számlájára írtam. Minden esetre szakítottunk, és egy darabig nem is volt hajlandó beszélni velem. Azért később még elhívott egyszer, de oda már nem mentem el, más okok miatt, az egy külön történet.

Mikor elbúcsúztunk én elmondtam neki mindent a titkokról, amik bennem voltak. Épp előző nap jelent meg egy cikk az újságban, amiben szerepeltünk, illetve nem mi, csak ami történt velünk… és hát nem volt valami fényes. Kis stikli, amiből nagy ügyet csináltak. Egy rakat pénzt szereztünk, de az igaz, hogy nem legális úton. Szóval egy nagy borítékba betettem egy-egy fontos emléket arról a világról. Elmentünk sétálni és odaadtam neki, miközben csak meséltem. Nem tudom miért épp neki, miért épp akkor. Talán akkor telt be a pohár nálam, és nem bírtam magamban tartani tovább, talán úgy gondoltam, ha elmeséli, úgysem hisznek majd neki, mert beteg.

A szerzett pénzt végül átutaltam egy alapítványnak, mer t nem tartottam tisztességesnek, hogy ezek után megtartsam. Nem pár fillérről volt szó, hanem bő 7 számjegyről, amiből egy család akár évekig elélne. Én meg akkor még nem is voltam 20 éves. Azt hiszem ezt kellett tennem. Csak így sikerülhetett megmenteni az esélyt, amit kaptam korábban.

Végül megköszöntem neki a lehetőséget hogy vele lehettem és hogy megajándékozott a szeretetével. Sajnáltam, hogy nem sikerült kettőnk között, mert nagyon tetszett az a leány, és tényleg volt benne valami angyali. Utána még 1-2 hétig láttam, majd végül eltűnt. Máshova ment tanulni, még el sem búcsúzott senkitől.

Évekig nem tudtam róla semmit, majd egy szép napon megtaláltam. Láttam, hogy túl van azóta sok rossz korszakon, de ahogy sikerült végignéznem az adatlapot meg a képeket, talán ma már egyenesben van. Idősebb lett és bölcsebb, biztosan. Remélem a boríték már nincs meg, és nem is emlékszik az egészre. Ha jól rémlik fotós lett belőle, de mindig érdekelt, hogy ő vajon mit láthat, mikor belenéz a gépbe.

Így lett hát ő a véletlenből az angyal, aki segített megmenteni a lehetőséget. Ő lett a titkos kis világ kulcsainak őre, mert utána már ez a világ egész mostanáig nem tért vissza. És ennek már legalább 6-7 éve. Megmenekültem, eddig.