Ha két tükör összehajol, akkor eljön a világvége párak szerint. Főképp mert a tükör a tükörben nem tükröződik. Nem értitek, hogy jön ez ide, elmesélem.
A bor(zasztó) szerelem után ismét független lettem. Tényleg jó volna emlékezni a végére, de sajnos bármennyire próbálok, nem megy. Kicsit olyan volt ekkor a helyzet, hogy sok bűnös dolog történt, ami az emlékeket is kedvezőtlenül befolyásolja, akár csak az alkohol.
Na, a tükrökről visszapattanva; szóval mindenkinek az életében több világ van. Az elején még említettem, hogy ezzel én is így vagyok. Normális esetben van a mindennapi élet, ahogy megismernek, ahogy mások látnak. Van egy másik világ, ahogy te látod magad, ahogy te megéled a világot, ami körülvesz. Aztán van a titkos világa mindenkinek, az álmok és a vágyak tengere. Ahogy ő szeretné megélni és látni a világot, amilyenné ő szeretne válni az épp aktuális kedvének megfelelően.
Hát ez az utóbbi nálam kicsit bekeveredett a második félidőre. Ugye a normál élet ment, napról napra durvábban. A titkos kis élet meg már évek óta megvolt. Nehéz volt ezt a kettőt mindig egyeztetni, de aztán a végén kicsit elbizonytalanodtam. Főképp mert a titkos világ valahol nem álom volt és vágy, hanem kőkemény valóság. A mindennapokban is a filmes srácnak köszönhetően bejött a vicces kis dohánykeverék, meg sok egyéb más is, de nem tőle. Az alkohol csak fokozta az összemosódást, és mondhatom a kevés alvás sem segített sokat. Jó, én bevallom, volt stressz is azért az iskolában, mert ott motoszkált bennem komolyan, hogy mi is legyen majd ősszel.
Szóval sok hatás volt. A két ellentétes világ pedig a két tükör. Végül ezek összehajoltak, és közel került a világvége. Azt mondják, minden rosszban van valami jó is. Eleinte én nem nagyon láttam ebben semmi jót. Azért ez a dolog képes rendesen kinyírni az embert. Én például a nagy izgő-mozgó gyerekből egy teljesen belassult valami lettem. Mikor megkérdezték hány óra, mire elmondtam mindig kicsit több lett. Nekem fel sem tűnt különösebben, de tényleg nagy volt a baj. Egyszerűen nem találtam vissza, nem én irányítottam. De élveztem azért a helyzetet, kár is tagadnom, megtaláltam benne a szépet. Egyedi volt és bizton állíthatom megismételhetetlen.
Snoopy csalódásai sorozatosak voltak, és felejthetetlenek voltak a félig leeresztett redőnyön átszűrődő lámpák fénye egy csendes szobában egy palack jó bor mellett elbeszélgetve az élet nagy dolgairól. Nekem ugyan lett volna mit mondanom, de sosem éreztem a megfelelő pillanatot, sosem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam mi is a helyzet. Már elég közel voltam viszont hozzá, de akkor jött valami más.
Mi is lett volna, ha nem egy lány. Nem is én lennék, ha másképp történt volna. Ő kollégista volt, alsóbb évfolyamból. Balaton parti kislány, imádtam. Erre már én is azt mondom, nagy szerelem volt. Tiszavirág életű ugyan, de akkor sok mindentől megmentett, és nagyon kellett, hogy ne legyen baj. A kezdetek természetesen homályosak, de valamilyen módon összekerültünk. Minden nap találkoztunk, majdnem minden ember rólunk beszélt, mert ismertek bennünket.
Vidámságképp előfordult, hogy egy—egy alkalommal ránk nyitották az ajtót a legrosszabb pillanatokban, de kivel nem történt még ilyen. Tán annyival jobb volt a helyzet, hogy nem szülők, hanem látogatóba érkező barátok. Szép idők voltak, és nekem segített felejteni a tükröket. Nem teljesen, mert a hétvégék szinglin teletek a nagy távolság miatt, meg hát ő is agy bulis volt. Szóval nem a legjobb választás, de hát fogadjuk el azt, amit az élet kínál.
Egész hosszúra sikerült, tulajdonképp a korszak végéig. Egyik este elmentem hozzá, de nem tudtam maradni, a szülők nem szerették volna. Én meg ott voltam 100km-re otthonról, persze beadtam, hogy semmi gond, de igazából sétálgatással, meg a vasútállomáson ábrándozva töltöttem azt a nyári éjszakát. Nem is tudom miért nem haragudtam ott nagy magányomban, de valahogy nem voltam rá képes, szerelmes voltam és bolond.
Mire lezajlottak a végső megmérettetések, ő is kiköltözött a nyárra. Egy szép reggelen SMS érkezet és a lán szakított. A szülők miatt, a távolság miatt, a korunk miatt, és mert nem hittünk benne. Legalább fél évig nem is beszéltünk, de később még visszatért az életembe. Ez már egy másik mese. Viharos volt az egész, szívszorító a vége, és övön aluli a befejezés. Azt hiszem ennyi idő múltán, hogy ennek így kellett történnie és így volt a legjobb, de mégis az első fáj. Most éreztem először, hogy tartozom valakihez, és hogy egy emberhez, nem egy csoporthoz.
Minden esetre kellett, tükörország miatt. A két tükör végül nem ért össze, elvált a két világ ismét és megmentett mindent. Most úgy gondolom, sokat köszönhetek neki, és nem bánom egy percét sem, még a végét sem sajnálom. De vannak pillanatok, mikor az ember úgy érzi, sokat köszönhet valakinek, habár ezt sosem tudja viszonozni vagy megköszöni neki.
Köszönöm, hogy megmentettél, köszönöm, hogy a tiéd lehettem, és a szememben örökké te maradsz a part hercegnője, a tükörországba vezető út kapujának múltbéli őre!
