Szóval shopping! Nem is értem még pontosan, hogy lehet egy egyszerű hétvégi bevásárlásból posztot csinálni, de majd a végére kiderül, összekapom magam.

Szombat reggel későn ébredtem az előző nap éjszakája miatt. Hogy pontosan mi is volt, azt majd legközelebb, mert elég bonyolult. Csak feküdtem a matracon, és azon vívódtam, elmenjek e boltba. Végül is mindenem van itthon, meg hétfőre Snoopyval úgyis a Spar előtt beszéltem meg a meetinget, szóval nem vagyok elkésve. Sokáig nem tudtam eldönteni, de végül a nyakamba vettem a várost. Gondoltam úgysincs más dolgom, meg legalább iszom egy kávét valahol.

Már kezdem megszokni ezt a ronda marketinges kapitalizmust. A boltokban nincsen kicsi kosár, csak nagy kocsit lehet vinni. Ennek persze az üzenete átlátszó. Ha kocsival grasszálsz a sorok között, akkor minden szutykot megveszel, mert nem kell cipelni, meg a kocsiban van hely bőven. Szóval tudat alatt ösztönöznek, hogy akkor is tegyél be minden szart, ha épp csak fél kiló kenyérét indultál.

Nekem meg marad a kézben cipelés, mert tologasson 5 tétellel kocsit a nyavalya! Vettem ugye sört, energiaitalt, teát, bort meg kávét. Ja és egy olyan szuper finom kakaót a mai reggelihez, amit úgy szeretek. De nem csak én vagyok ilyen kocsi nélkül vásárlós.

Hihetetlen hosszú sor volt az üzletben minden kasszánál. Volt, ahol majdnem a bolt másik végéig álltak. Besoroltam egy látszólag rövidebbe, de így is tudtam, hogy legalább 20 percet kell várni, mire kijutok. Szépen araszoltunk előre, mikor végre a szalaghoz értem. Kész megváltást láttam már pár centire tőlem, hogy mikor elindul a szalag, lesz hely, hogy végre letegyem a pakkokat. Állt mögöttem valaki, aki a hátam mögül a végére odarakott egy ásványvizet. Nem a szalagra, csak a végére, ahol a fém tokja van, hogy ne lásd a hengereket, meg ne tudj belenyúlni.

Közben mozdult a sor, én meg rádobáltam mindent a pultra. A víz tulajdonosa pedig szintén szerette volna a fennmaradó helyet birtokba venni. Meg akarta fogni a vizet, hogy a szalag végére tegye, de kiesett a kezéből és úgy kajakra bedöntötte a söreim közé. Nagy csörömpöléssel értek össze az üvegek, én meg hátra néztem. A vizes egy szőke, kékszemű lány volt piros kabátban. Gondolom már fájt a keze mire végigért a sorom, mert ő is kézben vásárolt. Összemosolyogtunk, és ő csak annyit mondott; „hát ez nem lehet igaz!” Nevettem rajta, és miután bedőlt a vize az én cuccaim közé, megkérdeztem hogy kifizessem e, ha már úgyis ide beküldte. Nevetett, hogy dehogy is, és közben sorra kerültünk.

A kasszás hölgy persze azt hitte együtt vagyunk, így már majdnem lehúzta az ő dolgait is hozzám. Megint mosoly. Aztán adtam a kártyát, nyomtam a gombot és eljöttem onnan. A lány is fizetett, de a kasszától még nézett utánam. Én is ránéztem és szó nélkül mosolyogtunk egymásra. Ő kiment az üzletből, én pedig az üvegfal másik feléről integettem neki. Azt hiszem még találkozunk, mert hazafelé jövet láttam hogy az autója itt parkol a ház másik végén.

Bájos kis történet volt, segített emlékezni rá, hogy két ember között a legrövidebb út még mindig egy őszinte mosoly, és minden szép jövőkép innen indul útjára.