Sintér az egyik legrégebbi cimborám volt. Az ovis és alsós általános iskolás bimbózó gyerekbarátságok után az első komoly. Valamikor az általános vége felé ismerkedtünk meg. Akkoriban a város egy másik iskolájából jött pár kölyök a mi amúgy sem épp nyugodt osztályunkba. Fogalmazzunk úgy, az ottani tanárok meggyőzték a szüleiket, hogy jobb lesz nekik itt nálunk. Tulajdonképp pedig az történt, hogy akkoriban az iskola ahonnan jöttek, elitnek számított. A város krémjének gyerekei jártak oda, nagy befolyású emberek, tanárok, újgazdagok, mind ott csoportosultak majdhogynem kivétel nélkül. Nos, ők ebbe az idilli képbe nem nagyon illetek bele, mivel nem ment nekik valami jól a tanulás. Inkább csak korán érő típusok voltak, és más foglalkoztatta őket.

A kezdeti buktatók után, amit egy ennyi idős gyerek átél, mikor új környezetbe kerül, egész jó barátok lettünk. Volt ebben valami kettősség. Nekem megvoltak a régi barátok, velük jártam sokat egy csapatba, ők pedig az újak. A város másik végén laktak, amolyan szintén nívósabb környéken, ahova főképp az a bizonyos „krém” építkezett az elmúlt években. Lehet, hogy nem így volt teljesen, de én akkor, gyerekként valahogy így láttam.

Sokszor mentem iskola után hozzájuk a térre, vagy parkba, esetleg egy kis hídhoz, ami az utca egy csatornáján vezetett át. Akkoriban meglepően sok barátom lett közülük. De a Sintéres történetet folytatva, volt köztük egy srác, aki kicsit elütött a többitől. A Professzor úr kicsit már akkoriban is furcsa volt. Róla majd még mesélek, szintén életem egyik nagy szereplője lett később. Az ő szomszédjuk volt Sintér.

Igazán nem tudnám már felidézni, mikor és hol találkoztunk először, de azonnal hatalmas barátság lett közöttünk. Ő egy évvel idősebb volt nálam. Attól fogva nem múlt el nap úgy, hogy ne találkoztunk volna, vagy ne hívtuk volna egymást telefonon. És ez abban az időben, pláne 13-14 évesen elég nagy szónak számított. Amikor csak tehettük együtt lógtunk délutánonként. Akkoriban húzták fel az első bevásárlóközpontot a városunkban. Persze ez még az országban nem volt szokás, mindenki a csodájára járt, egy darabig tömve volt minden.

Volt az üzletek mellett egy játékterem, ott gyülekeztek mindig a korunkbeliek. Igazából mindegy volt, hogy épp csinálunk e valamit, de tudtuk, ha oda bemegyünk, egy csomó ismerőssel találkozunk. A Sintér szülei elég határozottak voltak. Azt akarták, mint minden szülő, hogy a gyerekből legyen valaki. Először a nyelvre koncentráltak, hogy azt erősítse. Beíratták valami magántanárhoz, de tízből hétszer legalább, a pénz nem a tanár zsebében, hanem a játékterem kasszájában landolt. Azt hiszem mai árakon számolva egy kisebb vagyont biztosan eljátszottunk ott.

Idővel persze jöttek a lányok is. Azt tudni kell, hogy elég nyerő szövegünk volt a Sintérrel. Mindenből képesek voltunk fárasztó viccet csinálni, de tényleg mindenből. Persze ez már akkoriban is tetszett a tiniknek, nem csak ma, ha valaki mindig jókedvű és vidám. Na, nem voltak itt szerelmek, csak amolyan egészséges érdeklődés a másik nem iránt. Évekig tartott ez a bolondozás, rengeteg szőlőhegyi éjszakával, otthoni összejövetellel és irgalmatlan mennyiségű fröccsel karöltve. Illetve Kázmérral, aki a Sintér szemközti szomszédja volt, és ugyanolyan pihent, mint mi. Hármasban, olykor négyesben teltek a hónapok a Professzor úrral, és nagyon jól éreztük magunk. De aztán minden megváltozott.