Az első év, mint ahogy azt írtam korábban, elég eseménydús volt, bár itt még a szalonképesebb értelemben. Ment a nagy bratyizás, meg útkeresés, a régi szokások elhagyása a felnőtté válás első lépcsőjén.

Nekem még ott volt a Sintér meg Kázmér az elején, és a Prof is egy másik csoportban. Úgy érzem stabil alapokkal indultam neki, de természetesen rengeteg új lehetőség kínálkozott, ami a nagy balhénk után Sintérrel nem is jött rosszul. Létrejött a hátsó sor, későbbi években meg már a fiú-lány oldal is, mert annyira elszeparálódtunk, hogy nem is padsorok voltak, hanem egyik oldalon mi, másik oldalon a csajok.

Ugye mindenkinek rémlik még, hogy a középiskola egy beavatással kezdődik. Itt az igazgató által többé-kevésbé engedélyezett mókák mehetnek, hogy a 4 éven át meggyötörtek is leljenek egy kis örömöt még utoljára. Persze a törvény és a jó ízlés kereteit itt is be kell tartani, és ez nekem nagy lehetőséget adott a kezembe. Ez a mi esetünkben sem volt másképp az avatót illetően. Nekünk is nyamvadt kis táblákat kellett hordanunk a nevünkkel, meg köszöngetni, mint valami komornyik. Városi talpraesett gyerekekhez méltóan én azért felfedeztem a hibát a rendszerben. Miután a világban makacsul tartja magát az „erősebb kutya baszik” elv, én is ehhez kötöttem a dolgokat. Tettem én magasról a szutykos kis táblákra, meg a köszöngetésre, bájmosolyokra. Ha nem tetszik, gyere öreg, beszéljük meg.

Ez kezdetben nem váltott ki túl nagy sikert, a többiek meg be voltak teljesen parázva. Mégis később ez segített hozzá sok mindenhez. A bátrabbak azért szólogattak, de engem sem kellett félteni, ha szájkaratéról volt szó. Nagyrészt csak fintorogtak, láttam hogy idegesíti őket, de hát mit tehettek volna. Ha eldurvul a helyzet és tettlegességig fajulnak a dolgok, úgyis ők húzzák a rövidebbet, mind társadalmi szempontból, mind pedig fizikálisan. Ennek megfelelően, nem nagyon törődtek egy idő után velem, én meg vezéregyéniséggé nőttem ki magam. Mindenki megismert, tudták a nevem, figyelte mindenki a legapróbb mozdulatom is.

Ha valaki egy ilyen lehetőséget okosan a javára fordít, akkor nyert ügye van. Az idősebbek is elismerték a bátorságom, a fiatalabbak meg felnéztek rám az eszem meg a nagy pofám miatt. Könnyű volt barátokat szerezni, sőt válogathattam is, kortól, nemtől függetlenül. Ez most így leírva elég arc dolog, de az ember éljen azzal, amit felkínálnak neki, szerintem.

Végül az avatóra nem mentem el, úgysem lett volna értelme, másrészt meg olcsó volt a fröccs a kedvenc helyünkön, és a z idősebb haverok meg amúgy is ráértek aznap. Csaptunk egy görbe estét, és kilenc tájékán, a nagy beavatást követően meg csatlakoztak hozzánk a többiek is, újfent elájulva tőlem, meg a nézeteimtől, meg ahogy ezt az egészet végigcsináltam.

Az eleje többnyire a már említett bratyizáson, meg ezen a kezdeti zicceren kívül más kiemelkedőt nem tartogatott, legalább is ebben a világban nem.