A Szétcsapott csütörtököt mi sem követhette volna szebben, mint egy jól elcseszett péntek. Simán bealudtam az asztalnál ülve, ami elég necces úgy, hogy ülnek melletted még hárman az irodában.
Semmi para nem volt amúgy. Bevertem két nagy pohár kávét, de éreztem, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Én hülye meg még elígérkeztem Snoopyval meg Pepsivel este kilencre. Ja okos ötlet volt, főleg úgy, hogy előző éjjel nem aludtam.
Nekem fehér kómában telt a nap, de nem voltam egyedül. Valahogy Zsé sem volt a helyzet magaslatán. Szokatlanul nagy csend volt egész nap, mindenki csak meredt maga elé. Engem meg ez végleg kinyírt. Biztos éreztétek már ahogy másnaposan megáll az idő akkor, ha nem pihenhetsz, hanem valamit csak csinálni kell. Nekem párszor lenn maradt a szemem, de végül is hihetetlen kínok között ébren vészeltem át a napot. Vagyis lehet, hogy aludtam, de nem emlékszem rá.
Délután kettőre kellett volna mennünk egy irodát átrendezni. Illetve ugye csak az IT részt megoldani. A délután kettőből három lett. Akkor már tudtuk, hogy innen mi 15.50-kor – mikor lejár a munkaidő – már haza nem megyünk. Marha jó ilyen lehetetlenségeket meg felesleges dolgokat kitalálni péntek délutánra. De ugye megint a nők, ki érti őket. Nem voltunk idegesek, de látszott rajtunk, hogy mennénk már nagyon aludni, nekem meg ugye időre kellett mennem, hogy elérjem a hazai járatot.
Épp időben végeztünk volna kisebb bosszúságok után. Talán pár percet csúsztunk. Erre megjelenik az üv és elkezd kérdezgetni minket egy másik projekttel kapcsolatban, meg ott cseverészik a többiekkel. Na ott már felforrt az agyvizem. Az ember persze nem hagyhatja ott, mert mégis csak a főnök, meg ugye hozzá beszél, de csessze meg, péntek délután munkaidő után nekem ne beszélgessen, főleg ha nem aludtam előző nap, átraktam egy irodát, meg még haza is kellene mennem időre és este még buli!
Ott szoptunk 16.45-ig. Marhára örültem. Gyorsan hazavágtattam, aztán dobtam valami kaját és go. Szerencsére nagyon kényelmesen utaztam, nagy élmények is voltak közben. El ugyan nem aludtam, mert végig egész úton Nettivel beszélgettem. Szegény teljesen ki van ábrándulva. Nem igazán sikerült neki a meleg váltás, most már talán nem haragszik meg, ha kimondom így simán. (Bocsi Nyuszkó!)
Vígaszaltam egész úton hazafelé, azt hiszem sikerrel, mert nagyon vidám volt, mikor elbúcsúztunk két óra beszélgetés után. Tudom, kíváncsiak lennétek mi történt vele, de úgy érzem, nem lenne fair, ha leírnám. Ha majd ő szeretné, elmeséli annak, aki rákérdez tőle. Csak annyit, hogy az előérzetek, meg a kis titkok úgy látszik kibuknak szép lassan. A szívem szakad ezért a leányért, úgy sajnálom. Én az első perctől bántam ami kettőnk között akkor történt pár hónapja, most már úgy érzem egyre inkább ő is így van vele.
Én megpróbálnám szívesen még egyszer, mert szeretem és mert benne látom azt, amire nekem szükségem van, és amitől Ő az, az egy aki mindent visz! Erőltetni nem szeretném, meg összezavarni sem, majd ő eldönti mit szeretne az élettől, de bárhogy is legyen, hiszek abban, hogy köztünk ez a láthatatlan kapocs már sosem szakad meg. Sok minden van most bennem is. Majd egy csöpögős posztban elmesélem.
Az biztos, hogy abban a két órában, mi voltunk a legboldogabb emberek az egész világon.
