Emlékszem, a bevásárló központ játékterme lassan elnéptelenedett, az egész centrummal együtt. Egyszerűen megszokták az emberek. Egy idő után már nem volt nagy szám, maximum a mellette lévő szupermarket a családosoknak. Nem járt oda már senki, így mi is váltottunk idővel.

Kicsit idősebbek is lettünk, és az egykor úgy imádott szimulátorok helyett inkább a fröccsben láttuk a jövőt, persze hozzá kell tennem nem egyedül. A vidéki diszkó hangulat lecsengésével – mert, hogy volt ilyen is – beszoktunk egy füstös kis kocsmába. Ez már középiskolás éveink elején volt. Ha őszintének kell lennem magamhoz, ma már ha fizetnének, sem mennék be oda, de akkoriban nagy számnak tűnt a fiatalok szemében. Olyannyira, hogy a tulaj rájött, hogy a fröccsöt nem kimérve kell adni pohárban, hanem kancsóban, vagy korsószámra. Persze a bor sosem látott igazi szőlőt, ezt gondolom mondanom sem kell egy ilyen hely esetében. A második kancsó után már rendesen zsibbadt az asztaltársaság és még az aznap esti költőpénzünk negyede sem fogyott el az árából.

Rengeteg időt töltöttünk itt mi hárman-négyen és később kollégista barátaink is csatlakoztak, de a „nagy csapat” összetétele sosem változott végül. Egész más okozta a bajt. A kezdeti ártatlan érdeklődés a lányok iránt persze komolyabbra fordult, ahogy egyre több gyertyát fújtunk el az évenkénti rendszeres csoki tortán. Mindez egy olyan korban, ahol még nincs MSN, Skype, IWIW… kutyafüle, semmi, még mobil is csak elvétve. Egyedüli kapcsolat a külvilággal az IRC, az is csak az iskolai interneten, mert ugye otthon még nem volt ilyesmi. Talán régi motorosok még emlékeznek erre a korra.

Néhány havi lapban jelentek meg levelezőtárs keresők, hasonló érdeklődésűeknek. Na, a Sintér itt megismerkedett egy lánnyal. Elég belsőséges kapcsolat alakult ki köztük, naponta órákat telefonáltak. Mondanom sem kell, a csapat nem vette ezt túl jó néven. Egyrészt mert a szimulátor másik székéből hiányzott egy ember, másrészt mert sokszor, ha kimentünk esténként, ő eltűnt a nyilvános telefonok környékén, és csak órákkal később láttuk megint. Attól kezdve a magántanárra szánt pénz már nem a kiskocsmában meg a játékteremben kötött ki, hanem a MATÁV-ot gazdagította nagy bánatunkra.

A barátság nem változott, örültünk neki taknyos kis kölyökként, hogy legalább egyikünknek stabil csaja van. Évekig húzódott a dolog, és egyre durvább lett persze. Azt hiszem ők egymással veszítették el az ártatlanságukat is, mert a lány később már néhányszor eljött a Sintérhez, meg ő is ment oda. Mondjuk volt köztük vagy 250km, de úgy tűnt összejön nekik. Akkor persze csak együtt mutatkoztak, velünk nem is törődtek, nem hívtak minket, hogy menjünk velük. A találkozók sűrűsödtek, mi is egyre többet tudtunk meg a lányról, meg a zűrös életéről.