„Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk egész más terveink vannak.” Ezt mondta egyszer egy híres zenész. És mennyire igaza volt.

A bejegyzés címéhez méltóan, álljon itt egy vidám kis történet, ami kijárat volt és egyben bejárat valahova… de ezt akkor még nem tudhattam. Megpróbálom úgy visszaadni, ahogy akkor éreztem.

Nos, a „tükörszerelem” végének dátumára pontosan emlékszem a mai napig. Június 26. volt. Nem tudom pontosan megmondani, hogy a lány miatt, vagy az aznap délután és este miatt emlékszem e ennyire, de mindenesetre úgy gondolom érdemes.

Aznap délelőtt megtörtént a baj, nem volt már mit tenni. Nyomorultnak éreztem magam, de szerencsére ott voltak nekem a srácok. Délután el is mentünk egy helyre, ami a központban volt egy emeleten. Elég neves klub volt akkoriban, aki számított legalább hetente egyszer megfordult ott. Na, itt a nagy sörözés közben befutottak még páran. Elég jól éreztük már magunk, mikor felhívtam Snoopy-t. Épp jött a nyári zivatar, hatalmas szél volt és elkezdett ömleni az eső. Olyannyira, hogy ellepte az utcákat, beborított mindent és hömpölygött még a főúton is. Mintha a csatornák ott sem lennének, egyszerűen elsiklott felette a sok víz.

Snoopy ekkor érkezett pár baráttal meg a rettenetes piros Skodával. Már otthon lehetett hallani mikor indul, meg érezni az autó szagát, pedig jó 1km-re lakott a helytől. Mikor megérkezett, teljesen el volt ájulva az időjárástól, hogy ez hihetetlen. Ezt mi is így láttuk, és csak némán szemlélődtünk és csodáltuk a természet erejét egy sörrel a kezünkben a fedett teraszon. Aztán egyszer csak kipattant az ötlet, hogy menjünk kicsit rallyzni a nagy tócsákban, mert mekkora már, hogy vízoszlopot csinálunk, ahogy a sátáni 32 lóerő széthasítja a vizet.

El is indultunk 4-en. Én a jobb 1-ben, kicsit arrébb rúgtam a tegnap esti üres pezsgősüveget, és már pattantam is be. Azt azért tudni kell, hogy az autótakarítás ennél a kocsinál kb. olyan ritka volt, mint a napfogyatkozás. Elindultunk kicsit vadulni. Jártuk a város utcáit, kerestük azokat a helyeket, amiket teljesen elöntött a víz. Találtunk is párat. Elmentünk az utca végéig, ahol nem volt víz, padlógáz, és amíg csak bírja a piros rettenet alattunk.

Volt, hogy a tengely fölé érő vízben nem bizonyultunk erősebbnek, lefulladt, de azért nagy nehezen sikerült kikecmeregni mindig az utca elejére. Isteni jó szórakozás volt. Kb. egy órát lehettünk távol már, mikor észrevettük, hogy valami nem stimmel. konkrétan én egy lebegő Kinder tojást vettem észre a padlón. Összeraktuk a képet, hogy nem oké, mert nem a Holdon vagyunk csökkent gravitációval, hanem valami más lehet. Hamar megfejtettük, hogy akkor már bokáig ért a víz a kasztniban.

Ugye nem erre találták ki a járgányt, meg amúgy sem volt mai darab már. Nem volt mit tenni, ki kell tessékelni valahogy onnan azt a vizet. Elindultunk hát egyikünkhöz, hogy ott lejt a kocsibejáró. Majd beállunk oda, a hátuljába folyik a víz, mi meg kimerjük belőle. Igen ám, de az elkerülő úton egyszer csak nagy hörgések közepette megállt a csodagép, és nem volt hajlandó tovább menni. Az eső továbbra is úgy esett, ahogy az égből lefért, mi meg ott álltunk bokáig vízben az út szélén.

Kiszálltunk, csontig eláztunk, próbáltuk betolni, nézegettük mi lehet, persze tudtuk, hogy a víz az úr. Jó 20 perc tökölés után egy hatalmas robbanás kíséretében életre kelt ismét, mi meg majdnem földre feküdtünk a hangtól, mert azt hittük megint itt vannak az oroszok. Eljutottunk a házig, az eső is elállt, kezdek jóra fordulni a dolgok.

A sáros, rozsdás, koszos víz hátra is folyt. De nem volt mivel kimerni. Akkora nem volt, hogy vödröt használjunk, viszont a lapát nem fért be. Így egy üres margarinos doboznál maradtunk. Nem volt semmi látvány, ahogy mentek el az autók az utcában, mi meg meregettük a margarinos dobozzal a löttyöt.

Persze este megünnepeltük a nagy kalandot egy bulival, de akkor még nem sejtetem, hogy ez egy korszak végének kezdetét jelenti, vagyis inkább a kezdet végét. Ugyanakkor viszont belépőt egy új életbe, egy másik szintre ahol már sokkal másabb lesz minden.