Az a szép az életben, hogy mindig ad egy új esélyt. Hogy azt végül jól, vagy rosszul használjuk fel, csak rajtunk múlik. Én azt hiszem elrontottam kicsit, de nem bánom. Ugyan, azóta kaptam újat, de tudom, egyszer majd már nem lesz tovább.

A korábban taglalt nyarat (I. rész, II. rész) a költözés követte. Nagyon izgalmas volt a dolog. A szinttársak jó arcok voltak, rögtön barátok lettünk. Később adódtak gondok 1-1 emberrel, de végül is ők is tűrhetőek voltak. Jó kis közösség alakult ott.

A kezdetek persze nehezek. Szinte mindent hátra kellett hagynom, ami addig körbevett. Mivel egyedül én mentem ebbe az irányba, még csak kapaszkodóm sem volt, csak egy telefon, amin felhívhattam volna bárkit, ha honvágyam lenne. Sosem felejtem el, hogy egy csomóan kerestek, szinte égett a vonal mindig. Büszke is voltam kicsit magamra, nem tagadom. Jó volt érezni, hogy sokaknak számítok, hogy sokan kíváncsiak rám, és vigyáznak rám. De mindig jön az életben az a DE!

A fülemben csengett a filmes lány monológja. Belém hasított, hogy ez most egy új lehetőség tényleg. Addig fel sem fogtam ezt. Itt most mindent, de tényleg mindent újra kezdhetek. Nincs múltam, nincs jövőm, csak jelenem. Csak rajtam múlik mi lesz, csak én irányíthatok mindent. Hát valahol itt kezdődtek megint a problémák.

Egy idő után nem vettem fel a telefont ha csörgött, és én sem hívtam senkit. Nem tudtam okosabban kezelni a helyzetet, pedig felnőtt voltam. Egyszerűen nem tudtam, hogy magyarázhatnám ezt el másoknak. A titkos világról meg pláne senki nem tudott, csak akik velem együtt benne éltek. Nem tudtam, hogy mondhatnék el mindent, vagy egyáltalán kinek, és hogy magyaráznám el. Mindenki életvidámnak ismert, aki mindig, de mindig mosolyog és másokat is mosolyra derít. Most mondtam volna meg nekik, hogy amúgy meg romokban az életem?

Elég az hozzá, hogy a hívások egyre csak ritkultak, végül volt, aki megharagudott, volt, aki egyszerűen csak nem próbálkozott tovább. Snopy-val is fellazult a dolog, mert már nem tudtunk minden nap találkozni, sőt sokszor csak havonta egyszer. Így tényleg elkezdhettem építkezni újra, mindent a legelejétől. A szinttársak, szobatársak, új barátok semmit, de semmit nem tudtak rólam. Esélyem volt egy normális életre, amire mindig is vágytam.

Azt már talán említenem sem kell, hogy elrontottam mindent megint. Tükörország beszippantott jobban, mint valaha. Mikor már épp kezdtem rendbe jönni, megszokni az új életet. Lassan az élet is visszatért belém, újra önmagam voltam. De jött egy kirándulás Velencébe a karneválra. Az autópálya végig tükör jég volt, a jeges eső meg folyamatosan esett ott is végig. Jól ugyan nem éreztük magunk, de találkoztam néhány régi ismerőssel. Onnan már nem volt megállás, nem tudtam irányítani tovább.

Haragudtam kicsit magamra, de küzdöttem minden percben ellene. Tényleg meg akartam csinálni, amit a filmes csaj mondott. És akkor az ég küldött megint egy angyali leányt…