„Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk egész más terveink vannak.” Ezt mondta egyszer egy híres zenész. És mennyire igaza volt.

A bejegyzés címéhez méltóan, álljon itt egy vidám kis történet, ami kijárat volt és egyben bejárat valahova… de ezt akkor még nem tudhattam. Megpróbálom úgy visszaadni, ahogy akkor éreztem.

Nos, a „tükörszerelem” végének dátumára pontosan emlékszem a mai napig. Június 26. volt. Nem tudom pontosan megmondani, hogy a lány miatt, vagy az aznap délután és este miatt emlékszem e ennyire, de mindenesetre úgy gondolom érdemes.

Aznap délelőtt megtörtént a baj, nem volt már mit tenni. Nyomorultnak éreztem magam, de szerencsére ott voltak nekem a srácok. Délután el is mentünk egy helyre, ami a központban volt egy emeleten. Elég neves klub volt akkoriban, aki számított legalább hetente egyszer megfordult ott. Na, itt a nagy sörözés közben befutottak még páran. Elég jól éreztük már magunk, mikor felhívtam Snoopy-t. Épp jött a nyári zivatar, hatalmas szél volt és elkezdett ömleni az eső. Olyannyira, hogy ellepte az utcákat, beborított mindent és hömpölygött még a főúton is. Mintha a csatornák ott sem lennének, egyszerűen elsiklott felette a sok víz.

Snoopy ekkor érkezett pár baráttal meg a rettenetes piros Skodával. Már otthon lehetett hallani mikor indul, meg érezni az autó szagát, pedig jó 1km-re lakott a helytől. Mikor megérkezett, teljesen el volt ájulva az időjárástól, hogy ez hihetetlen. Ezt mi is így láttuk, és csak némán szemlélődtünk és csodáltuk a természet erejét egy sörrel a kezünkben a fedett teraszon. Aztán egyszer csak kipattant az ötlet, hogy menjünk kicsit rallyzni a nagy tócsákban, mert mekkora már, hogy vízoszlopot csinálunk, ahogy a sátáni 32 lóerő széthasítja a vizet.

El is indultunk 4-en. Én a jobb 1-ben, kicsit arrébb rúgtam a tegnap esti üres pezsgősüveget, és már pattantam is be. Azt azért tudni kell, hogy az autótakarítás ennél a kocsinál kb. olyan ritka volt, mint a napfogyatkozás. Elindultunk kicsit vadulni. Jártuk a város utcáit, kerestük azokat a helyeket, amiket teljesen elöntött a víz. Találtunk is párat. Elmentünk az utca végéig, ahol nem volt víz, padlógáz, és amíg csak bírja a piros rettenet alattunk.

Volt, hogy a tengely fölé érő vízben nem bizonyultunk erősebbnek, lefulladt, de azért nagy nehezen sikerült kikecmeregni mindig az utca elejére. Isteni jó szórakozás volt. Kb. egy órát lehettünk távol már, mikor észrevettük, hogy valami nem stimmel. konkrétan én egy lebegő Kinder tojást vettem észre a padlón. Összeraktuk a képet, hogy nem oké, mert nem a Holdon vagyunk csökkent gravitációval, hanem valami más lehet. Hamar megfejtettük, hogy akkor már bokáig ért a víz a kasztniban.

Ugye nem erre találták ki a járgányt, meg amúgy sem volt mai darab már. Nem volt mit tenni, ki kell tessékelni valahogy onnan azt a vizet. Elindultunk hát egyikünkhöz, hogy ott lejt a kocsibejáró. Majd beállunk oda, a hátuljába folyik a víz, mi meg kimerjük belőle. Igen ám, de az elkerülő úton egyszer csak nagy hörgések közepette megállt a csodagép, és nem volt hajlandó tovább menni. Az eső továbbra is úgy esett, ahogy az égből lefért, mi meg ott álltunk bokáig vízben az út szélén.

Kiszálltunk, csontig eláztunk, próbáltuk betolni, nézegettük mi lehet, persze tudtuk, hogy a víz az úr. Jó 20 perc tökölés után egy hatalmas robbanás kíséretében életre kelt ismét, mi meg majdnem földre feküdtünk a hangtól, mert azt hittük megint itt vannak az oroszok. Eljutottunk a házig, az eső is elállt, kezdek jóra fordulni a dolgok.

A sáros, rozsdás, koszos víz hátra is folyt. De nem volt mivel kimerni. Akkora nem volt, hogy vödröt használjunk, viszont a lapát nem fért be. Így egy üres margarinos doboznál maradtunk. Nem volt semmi látvány, ahogy mentek el az autók az utcában, mi meg meregettük a margarinos dobozzal a löttyöt.

Persze este megünnepeltük a nagy kalandot egy bulival, de akkor még nem sejtetem, hogy ez egy korszak végének kezdetét jelenti, vagyis inkább a kezdet végét. Ugyanakkor viszont belépőt egy új életbe, egy másik szintre ahol már sokkal másabb lesz minden.

Ha két tükör összehajol, akkor eljön a világvége párak szerint. Főképp mert a tükör a tükörben nem tükröződik. Nem értitek, hogy jön ez ide, elmesélem.

A bor(zasztó) szerelem után ismét független lettem. Tényleg jó volna emlékezni a végére, de sajnos bármennyire próbálok, nem megy. Kicsit olyan volt ekkor a helyzet, hogy sok bűnös dolog történt, ami az emlékeket is kedvezőtlenül befolyásolja, akár csak az alkohol.

Na, a tükrökről visszapattanva; szóval mindenkinek az életében több világ van. Az elején még említettem, hogy ezzel én is így vagyok. Normális esetben van a mindennapi élet, ahogy megismernek, ahogy mások látnak. Van egy másik világ, ahogy te látod magad, ahogy te megéled a világot, ami körülvesz. Aztán van a titkos világa mindenkinek, az álmok és a vágyak tengere. Ahogy ő szeretné megélni és látni a világot, amilyenné ő szeretne válni az épp aktuális kedvének megfelelően.

Hát ez az utóbbi nálam kicsit bekeveredett a második félidőre. Ugye a normál élet ment, napról napra durvábban. A titkos kis élet meg már évek óta megvolt. Nehéz volt ezt a kettőt mindig egyeztetni, de aztán a végén kicsit elbizonytalanodtam. Főképp mert a titkos világ valahol nem álom volt és vágy, hanem kőkemény valóság. A mindennapokban is a filmes srácnak köszönhetően bejött a vicces kis dohánykeverék, meg sok egyéb más is, de nem tőle. Az alkohol csak fokozta az összemosódást, és mondhatom a kevés alvás sem segített sokat. Jó, én bevallom, volt stressz is azért az iskolában, mert ott motoszkált bennem komolyan, hogy mi is legyen majd ősszel.

Szóval sok hatás volt. A két ellentétes világ pedig a két tükör. Végül ezek összehajoltak, és közel került a világvége. Azt mondják, minden rosszban van valami jó is. Eleinte én nem nagyon láttam ebben semmi jót. Azért ez a dolog képes rendesen kinyírni az embert. Én például a nagy izgő-mozgó gyerekből egy teljesen belassult valami lettem. Mikor megkérdezték hány óra, mire elmondtam mindig kicsit több lett. Nekem fel sem tűnt különösebben, de tényleg nagy volt a baj. Egyszerűen nem találtam vissza, nem én irányítottam. De élveztem azért a helyzetet, kár is tagadnom, megtaláltam benne a szépet. Egyedi volt és bizton állíthatom megismételhetetlen.

Snoopy csalódásai sorozatosak voltak, és felejthetetlenek voltak a félig leeresztett redőnyön átszűrődő lámpák fénye egy csendes szobában egy palack jó bor mellett elbeszélgetve az élet nagy dolgairól. Nekem ugyan lett volna mit mondanom, de sosem éreztem a megfelelő pillanatot, sosem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam mi is a helyzet. Már elég közel voltam viszont hozzá, de akkor jött valami más.

Mi is lett volna, ha nem egy lány. Nem is én lennék, ha másképp történt volna. Ő kollégista volt, alsóbb évfolyamból. Balaton parti kislány, imádtam. Erre már én is azt mondom, nagy szerelem volt. Tiszavirág életű ugyan, de akkor sok mindentől megmentett, és nagyon kellett, hogy ne legyen baj. A kezdetek természetesen homályosak, de valamilyen módon összekerültünk. Minden nap találkoztunk, majdnem minden ember rólunk beszélt, mert ismertek bennünket.

Vidámságképp előfordult, hogy egy—egy alkalommal ránk nyitották az ajtót a legrosszabb pillanatokban, de kivel nem történt még ilyen. Tán annyival jobb volt a helyzet, hogy nem szülők, hanem látogatóba érkező barátok. Szép idők voltak, és nekem segített felejteni a tükröket. Nem teljesen, mert a hétvégék szinglin teletek a nagy távolság miatt, meg hát ő is agy bulis volt. Szóval nem a legjobb választás, de hát fogadjuk el azt, amit az élet kínál.

Egész hosszúra sikerült, tulajdonképp a korszak végéig. Egyik este elmentem hozzá, de nem tudtam maradni, a szülők nem szerették volna. Én meg ott voltam 100km-re otthonról, persze beadtam, hogy semmi gond, de igazából sétálgatással, meg a vasútállomáson ábrándozva töltöttem azt a nyári éjszakát. Nem is tudom miért nem haragudtam ott nagy magányomban, de valahogy nem voltam rá képes, szerelmes voltam és bolond.

Mire lezajlottak a végső megmérettetések, ő is kiköltözött a nyárra. Egy szép reggelen SMS érkezet és a lán szakított. A szülők miatt, a távolság miatt, a korunk miatt, és mert nem hittünk benne. Legalább fél évig nem is beszéltünk, de később még visszatért az életembe. Ez már egy másik mese. Viharos volt az egész, szívszorító a vége, és övön aluli a befejezés. Azt hiszem ennyi idő múltán, hogy ennek így kellett történnie és így volt a legjobb, de mégis az első fáj. Most éreztem először, hogy tartozom valakihez, és hogy egy emberhez, nem egy csoporthoz.

Minden esetre kellett, tükörország miatt. A két tükör végül nem ért össze, elvált a két világ ismét és megmentett mindent. Most úgy gondolom, sokat köszönhetek neki, és nem bánom egy percét sem, még a végét sem sajnálom. De vannak pillanatok, mikor az ember úgy érzi, sokat köszönhet valakinek, habár ezt sosem tudja viszonozni vagy megköszöni neki.

Köszönöm, hogy megmentettél, köszönöm, hogy a tiéd lehettem, és a szememben örökké te maradsz a part hercegnője, a tükörországba vezető út kapujának múltbéli őre!

Az élet a legritkábban alakul úgy, ahogy azt tervezzük. Mondanák nálam okosabbak, de ha visszamehetnék a 4. évfolyam végére, semmit sem tennék másképp.

Négy év hosszú idő. Négy év alatt egy ember teljesen képes megformálódni, vagy akár átváltozni. Aki kettős életet él, főképp változik. De egyelőre csak az első változatnál maradjunk. Folytassuk onnan, hogy végre eljött a várva várt befejezés. Azt nem mondhatnám, hogy reményekkel teli szívvel vágtunk neki, bár ahogy emlékszem, igazából nem is gondoltunk erre. A sokszor már folyamatosnak és végeláthatatlannak tűnő bulik sem szakadtak félbe továbbra sem, viszont most érték el valódi csúcspontjukat ebben az időszakban.

Egy alkalommal meglátogattunk egy pincészetet a Balaton északi partján. Végül is nem volt nagy szám, nem voltunk sokat ott, de azért a kóstoltató pincehelyiség elég patinás volt és fényűző. Igazán az utazás része volt ennek is izgalmas. Az egyik srácot már odafelé kirakták a buszból, mert kicsit elvesztette a fonalat, ő menetrendszeri járattal volt kénytelen a startra visszamenni, de ott egy hangulatos kis kocsmában jól érezte magát az elmondások szerint.

Mi végül odaértünk a pincészethez, végigjártuk, megkóstoltuk, kicsit időztünk a partról csodálva a látványt. Vettünk néhány nem túl hosszú életű szuvenírt (értsd: üveg bort) és haza indultunk. A bódultság hevében én meg is kértem viccből az egyik lány kezét nagy röhögések közepette, de nem is sejtettem, hogy ennek később jelentősége lesz.

A hazaérkezést egy nagyszabású after követte a hétvégi háznál, egész éjszakás mulatság… amolyan szuvenír + minden ami van otthon pusztító parti. Elég erősre sikerült az este, én végül össze is keveredtem a lánnyal, akinek a buszon még megkértem a kezét, folytatva ezzel a játékot. Sajnos a részletekre nem emlékszem tisztán, de így történt. Nem indult nagy love-nak, csak hát, fiatalság – bolondság.

A lány végül pár hónapig a barátnőm volt, de a kapcsolat sosem teljesedett ki úgy isten igazából őszintén. Persze minden megvolt, aminek meg kellett történnie, az első romantikus csóktól kezdve a barátok húzó megjegyzéseivel fűszerezett éjszakáig. Volt valami abban a lányban, tényleg. Sosem tudtam mi, mert szép az kifejezetten nem volt, de valami megfogott egy pillanatra benne. Egy darabig próbáltuk a dolgot, de nem volt valami osztatlan siker, így hamar vége lett. Azt hiszem a szalagavató környékén.

Közben persze csomó dolog történt, de inkább tartogatok a második részre is pár történetet, egyelőre. Most inkább a szalagavató: szóval hülye egy dolog volt. Onnantól kezdve, hogy már azon összevesztek a gyíkok, hogy kinek ki tűzze fel, meg hogy milyen alakú és színű legyen. Nem értettem igazán, ezek amolyan női dolgok lehetnek. Én minden esetre nem élveztem túlságosan, de valahogy csak eljutottunk odáig.

Az ünnepség közben konkrétan szívrohamot kaptam majdnem, mikor a hátam mögött 1 méterre lévő hangfalból elkezdett minden előzetes nélkül üvölteni a Himnusz. Majdnem kiugrottam a sorból. Viszonylag eseménytelenül telt a protokoll rész; unalomig ismételt mondatok a beszédekben, kamerával rohangáló családtagok… stb. Azt hiszem a mi csoportunkból csak ketten szenvedtek kisebb vérveszteséget a tűzés kapcsán, mert végül a Pedó bökött mindenkinek, ezzel elejét véve a korábbi vitáknak, de a vita elé azért még néhány sört is vett gondolom.

Utána persze tradicionális bál. Ez a város másik pontján volt, a lánykák megint táncoltak egyet a szép ruhában, aztán mindenki elengedhette magát. Mire mi felgyalogoltunk oda, már a tánc fele lement, de nem bántuk, mert láttuk már egyszer, meg amúgy is, az útba eső kocsmában jó meleg volt és jéghideg sör. Na, ez a bál botrányosan unalmas volt, mondhatnánk, mérsékelt volt az érdeklődés. Kicsit a klikkek közötti ellenszenv, kicsit a rosszul ütemezett buszjáratok, kicsit meg az emberek miatt, ki tudja már.

Éjfélig szenvedtünk ott, nem volt egy leányálom. Én mentem volna hamarabb is, mert megbeszéltük előre, hogy egyik srácnál utána after lesz, és tudtam, hogy sokan már ott vannak. Én is csak a lány miatt mentem a hivatalos bálba. Éjfélkor már nem bírtam tovább és mondtam neki, hogy lassan menni kellene. Még egy barátnőjét meg kellett várni, amíg megissza az italát, meg befejezi a bájcsevejt valakivel. Hát ez tartott vagy fél kettőig. Totál kivoltam már. De végül elindultunk a nagy mínuszokban, februárban.

Életem egyik leghosszabb útja volt, mert azt hittem csak a jégbe fagyott tetememre találnak rá reggel az arra járók. Végül odaértünk, de addigra már mindenki ki volt ütve. Az egész ház terítve volt üres üvegekkel, meg a nappali elpilledt arcokkal. Erről lecsúsztunk. Ittunk még egy-két pohárral, aztán a szobába indultunk, amit előre lestoppoltunk magunknak.

Olyan meleget én még nem éreztem. 4 körül arra ébredtem, hogy a lány mellettem csak liheg meg forgolódik, és az én homlokomról is folyt a víz. Valahogy letekertük azt a sz*rt, de csak miután 20 percet levegőztünk a konyhában, meg ledöntöttünk két pohár jeges vizet. Utána viszonylag jól voltunk már, sikerült is reggel 8-ig kb. aludni valamennyit.

Azt hiszem pár hétig tartott még a nagy szerelem ezután. Sokat mesélt a családjáról, meg hogy milyen gondok vannak. A szülei elváltak, az apja nem nagyon foglalkozik velük, az anyja meg bekattant és még azt hiszi óvodás. Sokat veszekednek, de nincs hova mennie… stb. Elég nehéz helyzet egy fájdalmakkal teli emberbe életet önteni. Bulizni szeretett, de valahogy mindig ott bujkált benne ez a dolog. Egy alkalommal még voltunk Snoopy-éknál éjszakázni ketten. Megkaptuk a szobát, meg jól tele is töltöttük magunkat aznap este. Az ajtó másik felén meg ott tobzódott a sok hülye az előtérben, hallgatták a zenét, meg ment az oltás. Hát fantasztikus éjszaka volt, mondhatom.

A vége nekem már nem tiszta, de nem ilyenre vártam, ha jól emlékszem. Végül is az élet ment tovább utána is, nem is rosszul, csak az embert persze bántja a dolog. De ugye; az élet a legritkábban alakul úgy, ahogy azt tervezzük.

Azt mondják a 3 szerencsés szám. Nem tudom igazuk van e, de nekem azt hiszem a történet szempontjából jól alakult. Mondjuk elég unalmasak ezek a múltbéli merengések, de valahogy azért csak el kell jutni a jelenig, tartsatok ki!

A harmadik évfolyamot erősen kezdtük, akár csak a többit. Túl voltunk a zalai kirándulásunk utáni afteron is, ami bátran állíthatom rendesen adta az ívet. Az a bizonyos „kemény mag” ekkor már rég létrejött, és sok élmény dús pillanat is társult hozzá természetesen. Gondolom a szex – drog – pia - Rock & Roll négyesre nem kell túl sok karaktert áldozni, hogy mindenki értse.

Sok minden nem rémlik ebből az időből, ami betudható a fentebb említett hatásoknak, illetve kicsit talán már a távoli emlékezések ekkora időtávból sem könnyűek. Emlékszem sok filmnézős éjszakára, sok csinos fiatal lányra, mások részéről gyenge próbálkozásokra, hihetetlen mennyiségű sörre – borra - töményre, ilyesmik.

Emlékszem a téli hóesésben egy üveg jó tokajira a főúton sétálva, és rémlik az éjszakába nyúló beszélgetések hangja még a nyári meleg aszfalton ücsörögve az éjjel csendjében. Valamikor ekkor lehetett Snoopy necces korszaka is. Sok-sok arc dereng a félhomályban, akikkel jóban voltunk és ma már nem tudnám megmondani hova kerültek. Azt hiszem, ez az élettel jár.

Hogy mesélni is tudjak valamit; Egy bulira készültünk hirtelen felindulásból, mint mindig. Konkrétan reggel a buszt várva egyik haverral megbeszéltük, hogy egy közeli városban, egy szupermarketben kerek 1 forinttal olcsóbb a sör, mint nálunk… tehát menjünk el és vegyünk egy csomót, hogy spóroljunk. Persze nem volt pénzünk buszra, mert a sörre kellett minél több. Egyikünk elment érvényes bérlettel, másik jeggyel, mi ketten Snoopy-val stoppolva vágtunk neki a 35 km-nek.

Néhány kipufogógázos kanyar után megállt valaki. Egy kerek lámpás Zsiguli volt, valami félvér fazon ült benne. Amúgy rendes tag volt, dumáltunk vele sokat. Csak röhögött mikor meghallotta hova és miért megyünk. Egy közbeeső faluban meg kellett állnia, valami rokonok laktak ott, mi addig megvártuk a kocsiban, mert ragaszkodott hozzá, hogy ha már ekkora dinnyék vagyunk, neki tetszik a dolog, és elvisz minket végig. Így is lett, végül odaértünk és meglett a sör.

Egy-kettő elfogyott a nagy ijedtségre rögtön. De még a visszaút is kérdéses volt. Az egyik srác helybéli volt, ő kiesett ezért a szórásból. A másik arc visszafelé is busszal ment, mert neki maradt még épp annyi pénze, meg rájöttünk, hogy 3 embert egyszerre kis eséllyel fognak felvenni. Így ismét kettesben maradtunk Snoopy-val. Jó sokat gyalogoltunk, talán 3 falut át is szelhettünk sikertelen hüvelykujj mutogatással. És ekkor jött a csattanó, a kék Zsiguli megint. Hát az élet úgy hozta, hogy megint ő vett fel minket. Már barátokként szálltunk be ismét hozzá.

Épp otthontól lehettünk olyan 3-4km-re mikor a csodagép beadta a kulcsot. Egyszerűen kifogyott a nafta. Nem volt mit tenni, gyalog kellett tovább haladni, de már újdonsült barátunkkal. Ő kannával a kezében, mi meg vagy egy mázsa sörrel a táskánkban. Az autó az út szélén… nem volt egy komoly helyzet, hazafelé végig röhögtünk, hogy ilyen is csak velünk fordulhat elő, meg mekkora hülyék vagyunk.

Végül a szajréból jó nagy buli kerekedett hétvégén, és kicsit sem bántuk meg, hogy elhalasztottuk az aznapi 7 tanórát, meg hogy volt egy új kis történetünk, amivel ki lehetett tölteni a hétvégi estéket még jó párszor.

Snoopy-val még a jó világban ismertük meg egymást. Na persze nem így nevezzük, inkább Mucusnak. De nem húzásként van ez így, hanem van egy barátnője, akitől eltanultuk. Őt én Pepsi-nek hívom, habár utálja, de nekem mindig az marad. Szóval Snoopy-val folytassuk, Pepsi majd később.

Snoopy jó szívű srác, elég tárgyilagos és nem valami nagy álmodozó. Nem mondanám realistának, de többnyire képben van. Barátságunk kezdetén sok viszontagságon ment keresztül, mondjuk 16-17 évesen mindenki. Sok reménytelen szerelem, töménytelen mennyiségű alkohol, és rengeteg kis happening a barátokkal hétvégente, később már hét közben is. Vele majd elég sok múltbéli történet lesz a jobb világból, jelentős szereplő az életemben. Hol eltűnik, hol feltűnik, de azért bátran állíthatom, egy biztos pont a kevésből az életemben.

A középiskolában találkoztunk, azt hiszem 1-2 héten keresztül nem is beszéltünk. Nekem akkor hosszú hajam volt, szakállam, és elég durva életem. Aztán egyik délután összeültünk, és elmentünk egyet kocsmázni este. Onnantól fogva többnyire elválaszthatatlanok vagyunk. Ha visszavágyom a normális életbe, elég csak felhívnom és megbeszélnem vele egy találkozót. Elég fiatalok voltunk még, háttérben az én másik világommal. Kezdetben nehéz volt összeegyeztetnem a kettőt, de aztán egész jól belejöttem. Sok helyen lettünk törzsvendégek az évek során. Rengeteg barátunk volt. Ha csak egyedül kimentünk az éjszakába, legkésőbb 10 perc kellett hogy elteljen, és már egy csomó ember volt körülöttünk, mindig volt kivel és hol, ami egy kisvárosban elég nagy dolognak számít. Csodaszép korszak volt.

Ő ennek egy szakaszában eléggé elvetette a sulykot, konkrétan, ha nem volt esemény, már remegett a keze az elvonástól. Erre nagyrészt persze ráerősítettek a szerelmi csalódások, de hát az ifjú kornak ez is velejárója. Azért sikerült kirángatni ebből nagy nehezen, bár nem tagadom, ehhez az ő elhatározása is kellett. Azt hiszem a csúcspont ott lehetett mikor kimentünk a hétvégi házhoz bulizni, ő pedig a 0-ra ivás után egész éjjel szőlőveszőt tartott a tűzbe, és azt égetett némán, úgy nézett ki, mint valami szomorú horgász a pecabotjával, miközben a többiek jól érezték maguk.

Később finomított a technikán, és mikor már elpilledt, csak annyit mondott „milyen kényelmes lenne fekve inni”. De megtanultuk, hogy ezt követően kb. 30 perc múlva már alszik, azóta nem megyünk bele a játékba.  Akkoriban sokat éjszakáztunk, gyakran előfordult, hogy a buliból mentünk gályázni másnap a padba. Csak egy gyors zuhany, meg egy kávé gyógysörrel, és simán bírtuk a napot végig. Konkrétan az érettségi tabló képünk is egy ilyen vad éjszaka után készült, én meg is lepődtem, hogy ahhoz képest mesebeli hercegek vagyunk rajta.

Előtte nap voltunk Badacsonyban a Varga pincészetnél… és hát ugye nem kell ragoznom nagyon, hogy ittunk sok bort, meg hoztunk is haza és fergeteges estét csaptunk a hétvégi házban és környékén. Aznap éjjel jöttem össze egy lánnyal, de csak pár hónapig tartott, legfurább kapcsolataim egyike volt.

A bulik az idő múlásával egész középiskolás éveink alatt csak sűrűsödtek, a csúcs persze az érettségi volt. Nem voltunk mi buta gyerekek soha, csak más volt a meggyőződésünk az életről. Az érettségire nem nagyon küzdöttünk, ezt majd elmesélem részletesen, de persze meglett minden tárgyunk, nem is rosszul. Mindenesetre a kocsmában a blokkon egy sör úgy szerepel, hogy „1 TÉTEL”. Ezt a gondolatmenetet követve, mi naponta elég sok tételt megtanultunk, sőt már az első héten megvolt a kvóta az összes tantárgyból.