Fura, hogy milyen kicsi a világ. Olyan sok lehetőség lenne, hogy az ember mikor és hova menjen, de valahogy mindig úgy alakul, hogy vannak véletlenek.

Emlékszem egyik télen Pécsett töltöttük a szilvesztert. Konkrétan nem akartunk sehova menni, csak ki a térre a nagy tömegbe ünnepelni hárman. Már a vonaton jó volt a hangulat, és ez a forralt boros sátornál csak fokozódott. Elég rendesen elintéztük magunkat. Snoopy volt a legrosszabbul, elmentünk kicsit sétálni egy üveg pezsgő társaságában. Kiverekedtük magunkat a tömegből, és nekiindultunk az utcának.

A színház sarkánál figyelmesek lettünk egy csapat lányra. Épp egy üveg Cherry Brandy-vel hadakoztak, mert nem tudták kinyitni a palackot. Lovagiasságunkat összeszedve, odaléptünk és segítettünk. Persze nekünk sem ment, így végül letörtük az üveg nyakát. Azt hiszem Snoopy utána el is vágta a száját vele. Ismerkedtünk a lányokkal és visszamentünk a tömegbe akkor már együtt. Később el-el tűntek a lányok, de mindig visszakeveredtek. Elég gáz volt, mert lát

Snoopy közben elveszett. Telefonált, hogy hol vagyunk, mert ő a Pannon boltnál. Mi meg a McDonald’s-nél. Várjon, odamegyünk. Átverekedtük magunkat keresztbe, mire odaértünk, eltűnt. Hívjuk fel. Hol van? A Pannon boltnál. Basszus. Nem érdekel, bulizzunk, majd előkerül. Később még egyszer felhívott, felvettem és ordítottam vele, de sajnos épp vége lett a számnak a színpadon, így még az énekes lány is kérdőn nézett rám, mert hirtelen mindenki hallotta a tömegben, hogy mit kiabálok épp.

Éjfélkor egy ismeretlen fekete hajú lánytól nagy cuppanóst kaptunk, miután a ránk spriccelt pezsgő megfagyott a hajunkon és a kabátunkon a konfettivel együtt. Ahogy hajnal felé oszlott a tömeg, a felsőbb utcákból sétálva megláttuk Snoopy-t. Egy üres üveget rugdosott lehajtott fejjel, mint egy megbántott óvodás. Valahogy viszont az éjjel sikerült számot cserélnie az egyik lánnyal.

Összeszedtük a fiút és még ettünk egyet a kínaiban. Nem volt más program, így lementünk a vasúthoz. Csontig hatoló hideg volt aznap éjjel, pláne ha valaki épp józanodik. Snoopy-nak nem volt ilyen gondja, mivel az utas váró nem volt nyitva, így ő egyszerűen lefeküdt a földre a WC-k mellé, és elaludt. Mi kinn vártunk a padon, de már a hajléktalanok is feszegették a vagonok ajtaját, mert nagyon fáztak. Azt hittem meghalunk aznap éjjel. Nagyon szenvedtünk abban a két órában.

Végül jött a járat, amit Snoopy meg is jelölt a sínen egy rózsaszín hányással a nagy tömegben. Röviden ennyi lett volna a szilveszter, de a lányok voltak a lényegesek igazán. Akivel számot cserélt a srác, nem lehetett észrevenni, hogy eszméletlen nagy melle volt. Később valahogy össze is keveredtek, de nem tartott sokáig. Nem tudom mi történt pontosan, és arra sem emlékszem, hogy lett vége köztük. Egyszer viszont itt voltak velünk a hétvégi háznál. Gondolom ő hívta meg őket.

Szar egy buli volt, de mindegy. Ki lehetett bírni. De nem hárman jöttek, mint ahogy szilveszterkor, hanem hoztak egy srácot is, meg a nagy cicis lány az unokatestvérét. Amúgy csinos lány volt ám, csak lehetett vagy 16 éves. Többé nem láttuk őket azután, illetve Snoopy még igen, mert ugye összejött a dúskeblűvel egy időre.

De hogy miért is a véletlenektől indultunk és miért is mesélem én ezt el? Mert az élet úgy hozta, hogy a beköltözés után, ez az unokatestvér lett az, akit az ég kijelölt nekem, mint az esély megmentőjét.

Az a szép az életben, hogy mindig ad egy új esélyt. Hogy azt végül jól, vagy rosszul használjuk fel, csak rajtunk múlik. Én azt hiszem elrontottam kicsit, de nem bánom. Ugyan, azóta kaptam újat, de tudom, egyszer majd már nem lesz tovább.

A korábban taglalt nyarat (I. rész, II. rész) a költözés követte. Nagyon izgalmas volt a dolog. A szinttársak jó arcok voltak, rögtön barátok lettünk. Később adódtak gondok 1-1 emberrel, de végül is ők is tűrhetőek voltak. Jó kis közösség alakult ott.

A kezdetek persze nehezek. Szinte mindent hátra kellett hagynom, ami addig körbevett. Mivel egyedül én mentem ebbe az irányba, még csak kapaszkodóm sem volt, csak egy telefon, amin felhívhattam volna bárkit, ha honvágyam lenne. Sosem felejtem el, hogy egy csomóan kerestek, szinte égett a vonal mindig. Büszke is voltam kicsit magamra, nem tagadom. Jó volt érezni, hogy sokaknak számítok, hogy sokan kíváncsiak rám, és vigyáznak rám. De mindig jön az életben az a DE!

A fülemben csengett a filmes lány monológja. Belém hasított, hogy ez most egy új lehetőség tényleg. Addig fel sem fogtam ezt. Itt most mindent, de tényleg mindent újra kezdhetek. Nincs múltam, nincs jövőm, csak jelenem. Csak rajtam múlik mi lesz, csak én irányíthatok mindent. Hát valahol itt kezdődtek megint a problémák.

Egy idő után nem vettem fel a telefont ha csörgött, és én sem hívtam senkit. Nem tudtam okosabban kezelni a helyzetet, pedig felnőtt voltam. Egyszerűen nem tudtam, hogy magyarázhatnám ezt el másoknak. A titkos világról meg pláne senki nem tudott, csak akik velem együtt benne éltek. Nem tudtam, hogy mondhatnék el mindent, vagy egyáltalán kinek, és hogy magyaráznám el. Mindenki életvidámnak ismert, aki mindig, de mindig mosolyog és másokat is mosolyra derít. Most mondtam volna meg nekik, hogy amúgy meg romokban az életem?

Elég az hozzá, hogy a hívások egyre csak ritkultak, végül volt, aki megharagudott, volt, aki egyszerűen csak nem próbálkozott tovább. Snopy-val is fellazult a dolog, mert már nem tudtunk minden nap találkozni, sőt sokszor csak havonta egyszer. Így tényleg elkezdhettem építkezni újra, mindent a legelejétől. A szinttársak, szobatársak, új barátok semmit, de semmit nem tudtak rólam. Esélyem volt egy normális életre, amire mindig is vágytam.

Azt már talán említenem sem kell, hogy elrontottam mindent megint. Tükörország beszippantott jobban, mint valaha. Mikor már épp kezdtem rendbe jönni, megszokni az új életet. Lassan az élet is visszatért belém, újra önmagam voltam. De jött egy kirándulás Velencébe a karneválra. Az autópálya végig tükör jég volt, a jeges eső meg folyamatosan esett ott is végig. Jól ugyan nem éreztük magunk, de találkoztam néhány régi ismerőssel. Onnan már nem volt megállás, nem tudtam irányítani tovább.

Haragudtam kicsit magamra, de küzdöttem minden percben ellene. Tényleg meg akartam csinálni, amit a filmes csaj mondott. És akkor az ég küldött megint egy angyali leányt…

Nem vagyunk egyformák. És milyen szerencse is ez néha. Én most blogot irkálok az életemről, remélem, egyszer eljutok a jelenig is. Minden napom nem írhatom le, de nagy léptekben haladva már csak gyenge 10 év lehet vissza a jelenig.

Most egy lányról szeretnék mesélni nektek. Ez a lány még a középiskolás időkben volt nagy barátom. Kicsit mindig fura volt nekem, de nem nagyon foglalkoztam vele, mondván nem az én problémám. A filmes srác barátnője volt vagy két évig. A kapcsolatuk megromlott ugyan, de ettől függetlenül mindig bejött hozzánk dumálni.

Mikor tükörország már messze volt, ő végig ott volt velem. Emlékszem minden reggel ő ébresztett az érettségi hajtásban. Ugye esténként ment a „tétel” tanulás, és nem volt nagy erőm felkelni. Reggelente jött a busszal, az utcánk elején rakta le. Besétált hozzánk iskola előtt, feljött a szobámba és gyengéden felébresztett. Ez még a tükör történet közben kezdődött, de már a filmessel való szakítás után.

Szerettem, hogy itt van, habár rosszakat meséltek róla. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ugyanolyan volt nekem, mint mások. Sokat mesélt a családjáról, ami szintén csonka volt, mint sokaknak azóta is. Ő vezette a háztartást már kiskora óta, meg volt egy öccse, de a felemás család miatt vele gondok voltak, ha jól emlékszem. Elég közel kerültünk egymáshoz.

Olyannyira, hogy reggelente a gyengéd simogatást az ágyam szélén ülve felváltotta a befekvés mellém az ágyba és ébresztgetés. Mivel nyár volt, ezért én akkori szokásaimhoz híven egy szál semmiben aludtam csak, rajtam pedig egy takaró huzata volt. Egyik reggel megint jött, és befeküdt mellém. Felébredtem, közöltem vele, hogy de rajtam ám nincs semmi. Nevetett, hogy nem hiszi ő ezt el, és behúzta a kezét a takaró alá. Ezt itt most nem folytatnám, ha nem haragszotok, de annyit még hozzáteszek, hogy utána már elhitte.

Sokat voltunk együtt abban az időben az év végéig. Nem voltunk mi soha szerelmes pár, csak barátok. Sosem fogtam meg a kezét, ő sem az enyém, és ez így volt talán helyes. Akkoriban amúgy is zűrösek voltak a dolgok, nem hiányzott volna még ez is, ha teljesen őszinte akarok lenni magammal. Persze az embernek sokszor visszaköszön, hogy mi lett volna ha…? Sosem tudhattam meg.

A napok múlásával sok forró történet volt, és imádtam őket annak ellenére, hogy nem kellett az egész úgy ahogy van. Sokat köszönhetek én annak a lánynak azt hiszem. Nem csinált ugyan semmit, nem volt különleges sem, de valahogy mégis belementem a játékba. Filmet néztünk délutánonként, én a cicijén feküdtem közben. Persze volt ruha rajtunk, de még így is kínos helyzetekbe kerültünk, mikor jöttek a haverok, mi meg egy ágyban összebújva, úgy hogy én rajta fekszem. Először nehéz volt kimagyarázni, de később azt hiszem értették a dörgést.

Mikor a part hercegnőjével vége lett, el voltam kenve. Ő ott volt velem, mint minden nap. Azt mondta, ha nem tetszik az élet, változtassak rajta. Megfogta az arcom és meg akart csókolni. Én elhúztam a fejem, és közben éreztem, egy világ omlik most benne épp össze. Sosem akartam bántani, de akkor én erre nem álltam készen. A kapcsolatunk egymással ugyan keveset változott, de bizton állíthatom, sosem volt már a régi. A szavai viszont a mai napig a fülemben csengnek; ha nem tetszik, változtass rajta.

A lány ma Németországban él. Azt hiszem egyetemre sosem ment. Mikor technikus éveimben visszamentem a gimnáziumba meglátogatni - mert ő ott volt 5. 6. éven - teljesen megváltozott. Kivirult, szédítő ruhákban járt, bárkit megkaphatott volna. Többet nem hallottam róla, gondolom találkozott valakivel, aki kivitte. Évek óta ott él már, remélem nem is emlékszik minderre, amit írtam nektek. De bennem most hogy nosztalhiázom, újra felébredt a gondolat; mi lett volna ha...

Az a jó a dolgokban, hogy újra lehet színezni őket, ha nem tetszik a végeredmény. Vagyis mindig van egy másik megoldás, ha nem sikerülne elsőre. Ez alól csak pár kivétel van, például az ejtőernyőzés.

A kocsit végül megjavította egy helyi szaki, aki kicsit sem volt kedves, de legalább fél nap alatt megoldotta a gondot. Az úgy volt, hogy másnap reggel lementünk a városba szerelőt keresni. Miután helyismeretünk az nem volt, jobb híján a helyiekre kellett hagyatkoznunk. 3 emberből 3 mást mondott, teljesen meg voltunk keveredve már, azt sem tudtuk hol járunk. Végül megláttunk három öreg fószert a kerítésnek támaszkodva beszélgetni. Gondolkodtunk kicsit, hogy odamenjünk e, mert tipikusan úgy néztek ki, mint akikről lesír, hogy ha kérdezünk valamit, ezek tutira összevesznek rajta kinek van igaza, meg kit tudja jobban.

Így is lett. „A Bandi itt a szomszéd utcában…” „Nem, nem… hát az öreg már két éve meghalt!” „Bolond vagy te Józsi…” stb. Inkább továbbmentünk. A kürtöskalácsos sorban megláttuk a többieket, ittunk egy kávét szemben, amíg a lányok vettek reggelit. Közben sikerült kiderítenünk a szerviz helyét és elindultunk. A jó kocsival már átpakoltunk mindenkit vissza a mi házunkba. Végül kórházba nem mentünk Snoopy kezével, mert utolsó délután felfeküdt háttal az autó csomagtartójára egy jéghideg sörrel. Az majd hűti a törött ujjait. Teljesen úgy nézett ki, mintha a mesében a fehér kiskutya lenne a háza tetején pihenve. Itt kapta a Snoopy nevet.

Tehát visszaértünk a kezdethez. Aznap Pondin és egy másik srácon volt a sor, hogy meglepjenek minket valami gasztronómiai csodával. Előtte tuti nem főztek soha. Azt hiszem egy szimpla paprikás krumplival próbálkoztak, de mivel nem tudták, meg a sör miatt eszükbe sem jutott, hogy azt kevergetni is kellene néha, ezért teljesen odaégett. Annyira, hogy a lábost el is kellett dobni, mert még jégcsákánnyal sem jött fel róla az elszenesedett maradék.

A legnagyobb húzásuk mégis a saláta volt. Ubisali Pondi módra. Elővette az előzőleg gondosan felírt receptet és belekezdett. Valamiért a 2mk sót ő merőkanálnak fordította nagy boldogságában… mikor közöltük vele, hogy szerintünk az mokkáskanál akart lenni, teljesen megvilágosodott. Ki sem derült volna amúgy a turpisság, de a gyomrunk már kezdte feladni a harcot ezért ennünk kellett. Végül is a paprikás krumpli bizonyos részei egész ehetőek voltak, csak kicsit sós volt a cucc. Gondoltuk majd az ubisali leviszi, de mikor beraktuk a szánkba… hát olyan fanyar képeket még nem láttatok szerintem. 2 merőkanál só! El tudjátok ti azt képzelni?!

Az ebédet inkább a parti büfésoron folytattuk ezután. Nekem sikerült is rákvörösre égnem, mert napolaj meg ilyenek az luxus volt. Éjjel nem is nagyon ment az alvás. Egy vendégmatracon aludtunk a lányok lábánál Snoopy-val. Mikor nagy nehezen sikerült elaludnom, olyan rosszul voltam, hogy simán pofon vágtam szegény srácot álmomban. Az meg felriadt, nézte mi az isten van, felkelt és ivott egy sört miközben a vergődésemet nézte. Mire elkortyolgatta, megnyugodtam és visszafeküdt mellém.

Másnap reggel viharfürdő jött megint. Négyen indultunk, de csak hárman mentünk a vízbe. Az én hátamnak kifejezetten jót is tett, mert amúgy is égett mint a rongy a tegnapi strandolástól. Az már kicsit kellemetlenebb volt, mikor eleredt az eső meg jég is jött és ott kopogott a amúgy is érzékeny felégett bőrömön. Mintha tűkkel szurkáltak volna.

Nap közben sikerült enyhíteni a fájdalmat néhány palackkal. Estére teljesen bealudtam, ezek meg közben grillezni akartak. A nedves fa persze nem gyulladt be nekik. Találtak a sufniban valami vegyszert, azt ráöntötték. Kromofág volt. Nagy lobbanás, az egész grill feketére égett, mármint nem a kaja, csak a sütő. Az üveg szintén begyulladt, azt bedobták a fa alá, ahol olyan 10 négyzetméternyi füvet is megsemmisített. Szerencsére a kerti zuhany tömlőjével sikerült megfékezniük a lángokat.

Van az úgy, mikor semmi sem adott és mégis a legjobb helyen vagy.

Nyaralni mentünk akkor augusztusban. Kezdetben csak 7-8 fő volt, de felduzzasztottuk rendesen a végére, pedig a házban már az elején sem fértünk el. Homályosan teltek az esték. Arra emlékszem, hogy egy éjjel a vízben gyalogoltunk be a városig a vak sötétben, és sikerült egy sirályszarral végigborított stégen megpihenni. Hajnali négykor nem is olyan vicces a kézi mosás a vadonban, higgyétek el.

Az is megvan, hogy egy belvárosi éjszaka után az állomáson csak a hátam mögé csaptam a táskám és aludtam a padon a vonatig. Akárki akármit mondjon, én olyan jót még soha életemben nem aludtam sehol. De komolyan! Nem azért mert fáradt voltam, nem azért mert annyira nem tudtam magamról… csak egyszerűen, amikor ugye nem adottak a körülmények, és mégis ott és akkor a legjobb. A többiek a mai napig emlegetik, hogy a peron zengett a horkolástól, és hogy szép lassan körbefogtak az ismeretlen várakozók. Én nem emlékszem semmire, csak a vonat dudája ébresztett. Azóta sem sikerült olyan jót aludnom sehol, senkinél.

Tudom még, hogy a leányok tőlünk kb. 20km-re voltak a hegytetőn egy házban. Olyan meredek út vezetett fel oda, hogy az Audi csak 1-ben tudott felmászni. Onnan nem egy álom boltba járni, meg bútort cipelni. Pár napot ott töltöttünk. Egyik délután megint vihar volt. A hegyi utca raftingolásra épp jó lett volna, de semmiképp sem jutottunk le a városba. Snoopy meg Pondi megrakták a hűtőtáskát és lemásztak a partra viharfürdőre. Mi vacsorázni indultunk kocsival, de meg kellett kérnünk az egyik leányt, hogy legyen már oly jó, vigyen le minket, mert annyi sör után már az utat sem látjuk, nem hogy az autót.

Legurultunk fékkel, az úton meg láttuk, hogy két barom fut az autó után. Igazából csak körvonalak látszottak az esőben, nem tudtuk kik azok. Nem is álltunk meg. Az étterem elég fullos volt. Rendeltünk, erre két ázott csirke beállít. Snoopy-ék. Nyakig sárosak, fürdőgatya, póló, törölköző csont vizes. Beslattyognak, a pincér már furán néz. A hűtőtáskát bedobták egy sövénybe, hogy gyorsabban tudjanak futni, idióták. Mondjuk a közel egy láda sör már a lefelé úton elfogyott nekik, mert nem volt egyszerű mutatvány lemászni ott a rögtönzött vadvizi folyó miatt. Indításnak kicsavarták a padlóra a törölközőket, Pondi meg le is ült közénk. Snoopy felment zuhanyozni, meg a táskát megkeresni. A pincér srác vérnyomása már kétszáz felett volt, mikor a vele dolgozó lányt – aki láthatóan a barátnője is volt – Pondi egyszerűen fennhangon leBélázta. Jobbnak láttuk távozni.

Felfelé a lány vezetett megint. Nem volt egy jó sofőr, friss jogsis, de legalább nem ivott. Már a kapubejáróra tolattunk, mikor beesett a gázpedál. Hát a bovden elszakadt, vagy mit tudom én, minden esetre nem volt választás, fel kellett tolni. Snoopy épp a zuhanya alól jött ki, valahogy a könyökén egy óriási sárfolttal, meg akkora törölközőben, ami épp csak eltakarta elöl, hátra már nem jutott. Felkapott valami göncöt és indulás tolni. Nekifeküdtünk legalább hatan a kéttonnás vasnak.

Snoopy először a B oszlopnál próbálkozott, de mikor a lányka becsukta az ajtót az ő keze meg ott volt, már erősen gondolkodóba esett. A nagy erőlködésben senki sem hallotta meg a nyavalygását, ezért kénytelen volt benyúlni a letekert ablakon és saját maga belülről kinyitni az ajtót, hogy a törött ujjait kiszabadítsa. Ilyen érdekes kézformát sem láttam még mint aznap este. De megnyugtatott minket, hogy semmi gond, nem is fáj – ugye a véralkohol – meg amúgy is, ő majd segít másik kézzel, mert csalánba nem csap a menykő.

Ahogy ezt kimondta, elcsúszott a papucsban a vizes aszfalton és mindkét térdét véresre horzsolta. Aznap éjjel őt ápolgattuk közösen, mert az ügyeleten nem voltak hajlandóak, mi meg autó híján nem tudtunk elmenni a kórházba. Végül a kocsiban aludtam vele, mert a lányok házába már nem fértünk volna el többen. Egy jeges konyharuhát tekertünk a kezére, de hogy reggelre ez, hogy került a seggem alá, azt jobb, ha nem is tudom meg soha.