A másodévbe már nagy lazasággal vágtam bele. Csomó ismerőssel, és biztos pozícióval. Minden nagyképűséget nélkülözve, meghatározó alakja voltam a helynek, de ugyanígy a városnak is.

Azt nem hinném, hogy részletezni kellene sokatok előtt, hogy milyen előnyei meg hátrányai vannak, ha az ember kisvárosban él. Ha már amúgy is megvolt a ziccer, akkor beszéltek is róla sokan. A négy fal közül is kijutnak az ilyen hírek, és a fiatalok beszélnek. Így jobban sikerült a dolog, mint azt vártam.

Na, nem szállt a fejembe a dicsőség, de bevallom, jól esett, hogy az akkori helyzetet kihasználva, és a sikert tovább görgetve számtalan embert ismerhettem meg. Onnantól meg csak rajtam múlt, hogy mit is kezdjek a hírtelen jött népszerűséggel. Ennek csak egy apró cseppje volt az első évi mutatvány, a többi már mind abból jött, de a szövegnek, meg a személyiségnek elengedhetetlen szerepet kellett adni ebben.

Ez az évfolyam ebből a szempontból sokkal termékenyebb lett. Nem csak azért, mert a városban élő barátaim többségét ez idő alatt szereztem, hanem mert jöttek olyanok is, akik a későbbiekben nagy hatással voltak rám. Ekkor jött például a csoportba egy vidéki srác, azt hiszem az akkori iskolájából kirakták. Jó arc volt, sokat ökörködtünk, és volt közös témánk is már az elején, mert ő is imádta a jó filmeket, akkoriban meg a kalózmásolat készítés a virágkorát élte. Képben volt zenében is, meg úgy egyébként majdnem minden téren, persze az intézményben oktatott tudományok kivételével. Hamar beilleszkedett, és oszlopos tagja lett a hátsó sornak.

Többnyire ő szerezte később a vicces botanikai csodákat rejtő kis zacskókat, meg a legfrissebb mozi sikereket és zenéket. A legnagyobb hatást kiváltó ember azonban mégsem ő volt. Egy másik fiú, Snoopy. A következő poszt majd róla fog szólni, de mindent a maga idejében.

Tehát másodéven már mentek a nagy bulik. Jártunk mi diszkóba, bálba, klubba, kocsmába, szőlőhegyre, pincéhez, utcára, bárhova ahol jókedvet szimatoltunk. Főképp a mámorról szólt ez az idő, sok-sok éjszakázással, de a csúcs csak évekkel később következett.

A tanárok már kezdtek ismerni minket, próbáltak alkalmazkodni a helyzethez, mi pedig nem könnyítettük meg a dolgot. Ebben az évben került ide a Prof is, róla már olvashattatok. Jött ugye a filmes srác, meg Snoopy is. Ugyanekkor kezdtünk (vissza)élni az ofő jóindulatával is. A fröccsöt sörre váltottuk, meg töményre, és a bevitt dózist is növeltük időről-időre.

Ekkor történt többek között, egy emlékezetes hosszú hétvége is. A csoport szervezett keretek között lazítani készült, hogy mindenki értse; iskolai kirándulás. Egy Zala-megyei kis zsáktelepülés panziójára esett a választás, főképp mert a klikkesedés már lezajlott ekkorra. A férőhely pont elég volt, 4 szoba az emeleten, alul kocsma, étterem. A kemény mag képviselte magát, fiú és lány oldalról is. Nem volt nagy létszám, de a legjobbak. Ekkor már a filmes srác meg Snoopy is ott volt, de a filmes nem jött valamiért.

Neki indultunk a nagy túrának, olyannyira, hogy első este az étterem és a kocsma közösen sem tudta olyan gyorsan hűteni az üveges Sopronit, hogy a vendégeket, de főképp minket ki tudjon szolgálni. Aznap éjjel az 4 fiatal fiú 124 üveg sört ivott meg estétől hajnalig. Én konkrétan az erkélyen ébredtem reggel arra, hogy az üres üvegekkel teli asztalról a göngyöleget lefújja a szél, mert valamelyik barom reklámszatyrot húzott a palackokra. A többiek is szerteszét, én még délelőtt sem fogtam fel, ki megy el mellettem a lépcsőn, sőt azt sem hogy elmegy valaki.

A megkésett reggeli viszonylag jót tett és utána túrázni indultunk a dombok közé. Egy darabig még élveztük is, de a szintén másnapos Pedó (az ofő) úgy elkeveredett, hogy már magunk felett láttuk a keselyűket körözni 3-4 óra kóválygás után a zalai dombokon. Az előző este történései csak ráerősítettek a dologra, de végül találtunk egy erdőirtó bandát. Mondjuk, lehet hogy fa tolvajok voltak, de mindegy, tudták merre kell a faluba visszajutni. Végül persze nem oda jutottunk, hanem valami pincesorra, de ott már telefonált a Pedó a panziósoknak, hogy segítsenek már visszakeveredni, mert nincs remény tovább.

Napnyugtára értünk vissza, de az utolsó 500 métert egy szutyok búzamezőn keresztül tettük meg, amitől véresre vakartuk magunk, a csajok lába meg úgy nézett ki, mintha az inkvizíció idején 100 botütést kaptak volna vádlira valami izmosabb hóhértól. Mivel az egész nap elment erre a ténfergős szenvedésre, ezért zuhany után rögtön kezdtük is bepótolni az elvesztett időt meg folyadékot. Ismét erős buli kerekedett, a fiúk fenn pusztítottak, a csajok meg lementek a Pedóval az étterembe. Ott már hajnal felé volt a helyiekkel közös harmonikázás, a vele együtt járó kezdetleges karaoke partival, meg szintén jelentős fogyasztás mindkét társaság részéről. Én a felvételeket csak később láttam, de még a félhomályban is lehetett látni a borgőzt a levegőben a VHS-en.

Azt hiszem volt egy kultúr nap is, amikor valami fergeteges agytágító helyekre mentünk, de ez nem ragadt meg annyira, mint a többi este. Az előzőben is csak az volt a jó, hogy aznap nem a pótágyon, hanem rendes ágyon aludtam, és a túra végén lebaszhattam a földre a tetű nehéz pakkot, amit nekünk kellett cipelni a csajok helyett, mert mégis csak úriemberek vagyunk.

Hazafelé benéztünk Hévízre, épp valami fesztivál volt. A busz hátsó részét teleraktuk sörrel, mert hosszú az út hazáig, és azért mégis már, nem a suhanó fákat jöttünk nézni. Szerencsétlen sofőrnek biztosan az volt élete utolsó fizető csoportja, mert két szomszédos falu között is legalább egyszer megállítottuk, hogy vége öreg, le kell szállnom, mert gondok lesznek vizelés ügyben. Ez ment egész hazáig, szerintem többször álltunk meg, mint a helyközi bokorjáratos busz, de megérte. A start-stop rendszert már csak kifinomult énekhangunkkal tudtuk tetézni, amit még zseblámpás és lézerpointeres diszkó fényekkel spékeltünk meg. Egyik buszállomáson már ott akart hagyni minket Snoopy-val a fószer, mert a tömött pályaudvaron az ajtónyitástól számított 2mp-en belül már ott hugyoztunk röhögve a bokornál kb. 300 emberrel körülöttünk, és akkor még volt vagy 100km hazáig.

Az első év, mint ahogy azt írtam korábban, elég eseménydús volt, bár itt még a szalonképesebb értelemben. Ment a nagy bratyizás, meg útkeresés, a régi szokások elhagyása a felnőtté válás első lépcsőjén.

Nekem még ott volt a Sintér meg Kázmér az elején, és a Prof is egy másik csoportban. Úgy érzem stabil alapokkal indultam neki, de természetesen rengeteg új lehetőség kínálkozott, ami a nagy balhénk után Sintérrel nem is jött rosszul. Létrejött a hátsó sor, későbbi években meg már a fiú-lány oldal is, mert annyira elszeparálódtunk, hogy nem is padsorok voltak, hanem egyik oldalon mi, másik oldalon a csajok.

Ugye mindenkinek rémlik még, hogy a középiskola egy beavatással kezdődik. Itt az igazgató által többé-kevésbé engedélyezett mókák mehetnek, hogy a 4 éven át meggyötörtek is leljenek egy kis örömöt még utoljára. Persze a törvény és a jó ízlés kereteit itt is be kell tartani, és ez nekem nagy lehetőséget adott a kezembe. Ez a mi esetünkben sem volt másképp az avatót illetően. Nekünk is nyamvadt kis táblákat kellett hordanunk a nevünkkel, meg köszöngetni, mint valami komornyik. Városi talpraesett gyerekekhez méltóan én azért felfedeztem a hibát a rendszerben. Miután a világban makacsul tartja magát az „erősebb kutya baszik” elv, én is ehhez kötöttem a dolgokat. Tettem én magasról a szutykos kis táblákra, meg a köszöngetésre, bájmosolyokra. Ha nem tetszik, gyere öreg, beszéljük meg.

Ez kezdetben nem váltott ki túl nagy sikert, a többiek meg be voltak teljesen parázva. Mégis később ez segített hozzá sok mindenhez. A bátrabbak azért szólogattak, de engem sem kellett félteni, ha szájkaratéról volt szó. Nagyrészt csak fintorogtak, láttam hogy idegesíti őket, de hát mit tehettek volna. Ha eldurvul a helyzet és tettlegességig fajulnak a dolgok, úgyis ők húzzák a rövidebbet, mind társadalmi szempontból, mind pedig fizikálisan. Ennek megfelelően, nem nagyon törődtek egy idő után velem, én meg vezéregyéniséggé nőttem ki magam. Mindenki megismert, tudták a nevem, figyelte mindenki a legapróbb mozdulatom is.

Ha valaki egy ilyen lehetőséget okosan a javára fordít, akkor nyert ügye van. Az idősebbek is elismerték a bátorságom, a fiatalabbak meg felnéztek rám az eszem meg a nagy pofám miatt. Könnyű volt barátokat szerezni, sőt válogathattam is, kortól, nemtől függetlenül. Ez most így leírva elég arc dolog, de az ember éljen azzal, amit felkínálnak neki, szerintem.

Végül az avatóra nem mentem el, úgysem lett volna értelme, másrészt meg olcsó volt a fröccs a kedvenc helyünkön, és a z idősebb haverok meg amúgy is ráértek aznap. Csaptunk egy görbe estét, és kilenc tájékán, a nagy beavatást követően meg csatlakoztak hozzánk a többiek is, újfent elájulva tőlem, meg a nézeteimtől, meg ahogy ezt az egészet végigcsináltam.

Az eleje többnyire a már említett bratyizáson, meg ezen a kezdeti zicceren kívül más kiemelkedőt nem tartogatott, legalább is ebben a világban nem.

Múltkor a High School kezdetén hagytuk abba a belépőnél. Említettem, hogy itt volt a nagy veretés. Kezdetben csak ismerkedtünk, ízlelgettük az új helyzetet, de hamar beleszokik az ember a jóba.

Nem kellett sokat agyalni rajta, hogy rájöjjünk, megy ez nekünk minden különösebb erőfeszítés nélkül. Végül is elég jó átlagot hoztunk minden alkalommal, habár voltak közöttünk olyanok, akik csak átestek a vonalon, de azért megvolt mindig. Sokat nem törődtünk az első két évvel, mert hát ugye a felvételin csak az utolsó kettő számít, az meg még hol van.

Mondanom sem kell, mire addig jutottunk, már úgy voltunk vele, hogy nem számít, legfeljebb nem megyünk egyetemre, vagy úgyis meglesz, meg már mindegy. Ebben a szellemben megnyugtatva magunk, azért elég könnyű volt vidáman éjszakázgatni évekig. Persze a végső megmérettetés is megvolt, erről majd külön, de mindenkinek sikerült a kocsmai „tételtanulásoknak” meg néhány szintén e műintézményt látogató oktatónak köszönhetően.

A kezdet azért nehéz volt. Sokan hozták magukkal az otthoni nevelést, meg a kisiskolás berögződéseket. Nyilván hamar rádöbbentek, hogy így nem fog menni, és azért ebben mi is elég jó partnernek bizonyultunk. Nem mondom, hogy nem voltak éles helyzetek, de a későbbi világhoz képest eltörpülhettek. Akkor még nagy dolognak számítottak egy kamasznál, de nem is gondoltam volna, hogy ennél messzebbre is lehet menni.

Azért a csúcsot én állítottam be valamikor a harmadik évfolyamon, ha jól emlékszem 180 óra körüli elmaradással. Ez ma már nem nagy kunszt, de abban az időben még főbűnnek számított. Szerencsémre rendes pasas volt az ofő. Egy megrögzött alkoholista ugyan, aki kiemelt figyelmet fordított a fiatal lányokra is, de hát nem volt vasból a szíve. Tiszában volt vele, hogy rendes gyerekek vagyunk mi, csak hát ilyen a világ, meg ugye az vesse rám az első követ… gondolta ő, és minden alkalommal leigazolta az óráim. Az kiderült róla, hogy nem egy nagy spíler, mert amúgy tesi-matek szakos volt. De a matekhoz nem értett, a testnevelés órákon meg jobban érdekelték a feszes mellek, meg fenekek, mint hogy mi épp mit csinálunk, vagy mi az óraterv.

Ennek megfelelően ezek az órák nálunk lyukasnak számítottak. Nála meg felüdülésnek a csoport nemi összetételét tekintve. Nekem konkrétan felszerelésem sem volt az első naptól az utolsóig, mégis jó minősítést kaptam négy éven át. Végül is jó voltam, mert nem voltam ott, így nem okoztam galibát. Az órák látogatottsága később egyre csökkent, végül már csak pár srác járt focizni hetente kétszer. A pasasnak viszont nem mehetett jól a dolog, mert valami megcsúszott. Miután már elmentünk, a felesége elhagyta, a fia meg kb. pont ugyanolyan lett mint ő. Legutóbb a palit el is csapták biciklivel, illetve nem egészen, mert ő ütötte el az autót, de mint tudjuk, ez a legjobb családban is előfordul olykor.

Volt ez az IRC mánia. A Prof megismerkedett egy lánnyal ott. Én nem tudom mi volt akkor a világban, de senkinek nem jött össze a közelebbi távkapcsolat, ha értitek a képzavart. Ez a lány is az ország másik felében lakott, mint a Sintér esetében. Kezdődött ugyanaz a játék, mint akkor. Azért jártunk mi még sokat a Rolling Rock temetőben, ami egyszerűen csak pár üres építési telek volt a Profék utcája végén, ahova eldobáltuk buli után az üres üvegeket.

A lány és közte, ahogy annak lennie kell, nagy szerelem szövődött. Ha jól rémlik, itt talán a lány idősebb volt. Nem mondanám különösképp csinosnak, de mindent összevetve rendben volt a távolságot leszámítva. Én nem is tudom hogy jött ez össze, de végül találkoztak személyesen. A lány eljött hozzá és itt minden meg is történt, aminek meg kellett a sok pornófilmmel töltött magányos éjszaka után. Mert azt még el sem mondtam, hogy tekintélyes pornó gyűjtemény volt Profék házában. A könyvespolc címeiből is csak szikrázott az erotika. Ő mindig azt mondta, hogy a faterja gyűjtötte össze, de ismerve az anyját, én ezt minden alkalommal kétségbe vontam. Na, szóval megvolt az első a Profnak. Én úgy emlékszem előtte nem is volt komolyabb csaja, szóval örült ennek a lánynak, mint majom a farkának.

Volt ő is náluk, meg én is beszéltem vele párszor a neten. Nem lettünk nagy barátok, csak olyan átlagos mélységig. Akkori önmagunkat azért nem hazudtoltuk meg természetesen, és elkezdtük beetetni a csajt. Akkor még nem volt szerelem, sőt azt sem tudta ez a lány, hogy mi hány évesek vagyunk. Bemondtuk neki a mesét, hogy még pár hétig vagyunk csak itt az országban, mert mi külföldön élünk. Olyan történetet kerekítettünk pár hét alatt, hogy Hollywood-ban is megirigyelték volna. A lány elhitt mindent, mi meg csak nevettünk rajta. Amint mondtam korábban; az élet a legritkábban alakul úgy, ahogy tervezzük. Minden kiderült, és nagyot buktunk. A Prof addigra persze belebolondult a csajba, meg fordítva is. Ő meg eljött hozzá, mindenre fény derült és bejött neki. Elismerem, innen még én sem nagyon tudtam volna menteni a helyzetet, de neki sikerült.

Később a lányról kiderült, hogy eléggé szabadon veszi a kapcsolatait és ezzel vége is lett a nagy love-nak. A Prof meg csacsi részegen ott sírt, mint egy gyerek a térdeimet szorítva. Azért még találkoztak később, egy-egy pásztoróra becsúszott, de végül teljesen megromlott köztük minden, mikor a lány a Prof anyjával lepaktált és nagy barátnők lettek.

Azt hiszem ott ebben a szegény gyerekben eltört valami. Szinte hallottam, ahogy nagy csörömpöléssel leesik. Minden megváltozott benne. Az alkohol iránti elkötelezettség azért nem, de az emberekre másképp tekintett azután. Olyan barátnői voltak, hogy azt le sem merném írni… de volt köztük fiatal, idős, sovány, teltebb, szebb, egzotikusabb.

Elég sokáig tartott ez a dolog, voltak komolyabb próbálkozások később. A legmesszebb egy alig két hetet megélt eljegyzéssel jutott, de aztán ott viharos körülmények között vége is lett. Most egy csodaszép lánnyal él együtt, aki ráadásul szívmelengetően kedves is. Őszintén remélem, hogy sikerül nekik, ez a lány most nagyon megváltoztatta, és a jó irányba. Prof mindig Prof marad, ez már ilyen, de most egy jó úton jár, már évek óta ezzel a lánnyal.

Azért ne vegyétek még elő a zsebkendőket a nagy happy-end alkalmából, a Prof tartogat nektek még meglepetéseket a gimnázium utolsó évében és utána.

Emlékszem, egyszer színház bérletet vettünk. A mi városunkban ugyan nem volt színház, de aki elment általában másnap nem kellett dolgozatot írnia meg felelnie sem. Mondanom sem kell, két kézzel kaptunk az alkalom után. Délután indultunk, mikor tanulni kellett volna, és késő este értünk haza. A busz amit béreltek nekünk nem tudott az utcában parkolni, ezért minden alkalommal volt egy jó 10 perces séta. Élelmes fiatalok lévén nem kellett nagy ész, hogy észrevegyük, az utca tele van jobbnál jobb klubokkal. Okosan mindig lemaradtunk a csapattól, és elslisszantunk kicsit lazítani, míg mások a kultúra mélységeiben merültek el. Mire vége lett az előadásnak, ott szobroztunk kicsit instabil állapotban a színház előtt, elég pálinkaszagúan. Hazafelé a buszon meg csak kamilláztunk a melegben. Nem voltak nagy események, de kölyökként nagy izgalmak voltak, hogy visszaérjünk időben, meg nehogy bukjunk… de persze az élet a legtöbb esetben nem egészen úgy alakul, ahogy tervezzük.

Egy másik esetben a jól sikerült éjszaka után megint én vittem haza a Profot. Ez a hülye meg a lépcső tetején megszédült, és mikor magához tért, rossz felé fordult a folyosón és benyitott az anyjához éjnek évadján. Nem ébredtek fel ugyan, de ez a marha sem vette észre, hogy rossz helyen van. Levetkőzött egy szál semmire, és befeküdt az anyja meg a pasija mellé. Na, erre persze felébredtek és kérdőre vonták. Hát vagy két hónapig röhögtünk rajta, de nem volt egyszerű ezt épp bőrrel megúszni 18 alatt.

A másik nagy sztori, mikor még létezett az egyik szolgáltatónál az a rendszer hogy a hívás első 3másodperce ingyenes. A fél világ ezt a játékot játszotta akkoriban, de hamar megszűntették. Én világ életemben utáltam, egyrészt mert nem ahhoz a szolgáltatóhoz tartoztam, másrészt meg idegesített rohadtul. Elmentünk italozni, persze akkoriban főképp az utcán, a házi pálinka kedvezményes árának hála. Valami haverja volt ott a Profnak és ezt a 3mp játékot játszották. A prof hívta a számot, a srác meg beszólt valamit, aztán kinyomták. De cseréltek, ez meg beszívatta a gyereket, hogy az anyját hívta fel, az meg beleszólt – mivel nem tudta kit hív – hogy „verem a xxxxom” és kinyomták. Hát az anyja megismerte a hangját… aztán ment a nagy magyarázkodás. De ezzel még nem volt vége az estének!

Később már csak ketten maradtunk, meg a pálinka. Lementünk a helyi sportpálya lelátójára, akkor már elég ittasan. Ott újra neki akart kezdeni a játéknak, de félrenyomott a szerencsétlen, és az utolsó számot tárcsázta a híváslistából. Emlékeztek még, az anyja volt! Ez meg megint beszólt, hogy „van nálam egy üveg pálinka” hát itt aznap este vége is lett a bulinak, meg a Profnak még vagy egy hónapig.

A poszt utolsó sztorija pedig legyen valami különleges. Ugye megvan még a fröccsös korszak, meg a kannás bor? Na, egyik este lementünk az éjjel-nappali boltba és vettünk egy olyan igazi nitrohigítós palackban árult löttyöt. Ketten megittuk tisztán és egész fellazult a talaj a lábunk alatt. Leértünk a patakpartra vak sötétben az erdőszélre. A cucc elfogyott, a Prof meg elegánsan bele akarta rúgni a palackot a vízbe. Én közben elfordultam, hogy rágyújtsak, mire visszanéztem (kb. 5mp) ez a szerencsétlen már a híd közepén a víz felett lógva sikoltozott, hogy húzzam fel. A mai napig nem tudom mi történt abban az 5 másodpercben, de felhúztam, a bőrkabátja meg végigrepedt az oldalán. Volt is bál otthon rendesen belőle…

Ezen felül még vagy 100 történet van, durvábbak-lazábbak, de az újabb csúcskorszak már csak az után következett, mikor megkaptuk a jogosítványt évekkel később.