Mint már korábban említettem a Prof még kisdiák koromból érkezett. Még nagyfiúnak éreztük magunk attól, ha kipróbáljuk a dohányzást, meg a nagyszünetben a fal mögött elpöfékelünk. Na a Prof ebben az időben érkezett hozzánk, az akkori haverok közé. A többi srác aki vele jött a másik műintézményből sokkal könnyebben belépett közénk mint ő. Az ő szülei, elég neccesek voltak.

Tulajdonképp csak az anyjával élt, meg két nagyszülővel az ikerházban. Nem volt egyke gyerek, volt egy öccse is, de az elég nyomi gyerek volt. Az anyja az évek során Zizi lett teljesen. Most olyan 50 körül járhat, de 20-nak érzi magát, és lassan több hapsija volt, mint nekem téli cipőm. A nagymama az előző rendszerben atom biztosan kém volt, legalább is annak képzeli magát. Nem volt ritka, hogy akkoriban 60 éves fejjel képes volt poharat rakni a falhoz, hogy hallja mi folyik a másik oldalon, nem kevés boldog percet, és magas labdát adva nekünk ezzel. A nagyfater meg egy állami szervnél volt egész életében. Amolyan katonás ember volt… nem egyszerű az biztos. A Prof faterja meg tűzoltó volt, de épp időben szerelték le, mielőtt még az alkoholgőzös leheletétől belobbant volna az egész százholdas pagony egy szép nyári délután. Persze a szülők elváltak, még mielőtt mi megismertük volna egymást. Ilyen háttérrel meg nem volt könnyű magasra kerülni, ezt bárki elismerheti.

Amikor reggelente bagózni jártunk a suli felé útba eső parkba, a Prof kifújta a füstöt és az ellenkező irányba futott minden slukk után, nehogy beszívja a ruhája a szagot. Volt ott vidámság minden reggel, képzelhetitek ezt a műsort. A piába is szerintem csak menekült később, mert nem bírta már a környezetet otthon. Az anyja egyik palija fel is akasztotta magát a garázsban, aztán ez a szerencsétlen is látta, de már nem tehettek semmit. Volt hogy összeverekedtek, volt hogy csak kiabáltak az anyjával. De semmiképp nem irigyeltem soha a srácot, nem tagadom. Azért azt meg kell jegyezni, hogy egy állat volt. Úgy be tudott rúgni egy marék apróból, hogy a fél város a csodájára járt.

Egyik este esernyővel jött kocsmázni, mert borús volt az idő. Persze nem esett végül, csak az ő józansági mutatója, nem is kicsit. Hazafelé szökdécselve – mint valami beszívott hupikék törpike – verte be az esernyőjével az összes redőnyt, amíg szét nem esett a varázspálcája. Végül a következő sarkon egy kábel elosztó doboz mögött összeesett és csak a két nagy talpa látszott ki mögüle, mint a Yetinek, vagy egy mesefigurának mikor megmurdel. Azért kb. 5 perc múlva mi is odaértünk, addig ott feküdt, és akkor még 2km volt hazáig legalább.

Egy másik alkalommal meg annyira bebombázott, hogy a főutcán kezdett hugyozni a széllel szemben sétálva – ugye sejtitek, hogy nem sikerült tökéletesen a mutatvány – majd végül sikerült nagy erőfeszítésekkel végig oldalba pisálnia az épp elhaladó tömött helyi járatos buszt, utána meg spuri volt.

Hát ez volt a Prof fiatalon. Életművész, mint mindannyian, csak ő másképp fejezte ki magát. Lesz még róla itt egy poszt, ott a csajozás és a mélyenszántó beszélgetések lesz a téma, de az már egy más életkorban volt.

Annyit még elmesélek, hogy azért lett Prof, mert mindent mindig jobban tudott, és sosem nyugodott bele más igazába. Azóta azért csiszolt már ezen a dolgon, de nekünk mindig Prof marad. Volt egy kattant ismerőse a másik nagyapjának – isten nyugosztalja – aztán az ragasztotta rá a nevet, meg a középsulis padtársa. Ezek ketten idióták voltak, a rozsomákos sztorikkal, meg a sok értelmetlen faszsággal, amit össze tudtak hordani.

A középiskola tartogatta csak a legnagyobb meglepetéseket. Itt voltak azok a féktelen partyk amiket sokan csak a filmekből ismernek. Ez az időszak az én számomra különösképp tevékenyen telt, főképp mert itt történtek az első utazások a titkos világba.

Sintérék után az élet ugyan változott, de nem mondanám, hogy rossz irányba. Ugye az új iskola új lehetőségeket hozott. Na nem a fényes elménket mentünk csiszolni oda sem, inkább csak bejártunk a társaság miatt… bár azt is csak az elején. A Proffal külön kerültünk, más irányban tanultunk tovább. Az első 1 évben persze még tartott a „nagy csapat” korszak. Megittunk egy nagyobb kereskedelmi mennyiségű Rolling Rock sört, és a fröccs is rajtvolt a palettán továbbra is.

Az új barátok persze felrázzák az embert, sok minden más lett ahogy telt az idő. Később a bevásárlóközpont visszaköszönt az életünkbe a Proffal. Egyik este valahogy összefutottunk a centrum háta mögött, és beszélgetni kezdtünk. Panaszkodott a csoportra, meg hogy nem megy neki az a szak, tutira ki fogják csapni. Én megfűztem, hogy jöjjön át hozzánk, így a bukást is megússza, meg amúgy is jó közösség van ott és elég lazák a tárgyak is. Nem mondanám, hogy sokat kellett tépni a szám, lényeg az, két hét múlva a Prof reggel már a mi termünkbe jött.

Persze a középiskola kicsit a klikkesedésről is szól. A közösség ugyan jó volt, jobb is mint azt le lehetne írni, de azért tömörültek külön is. Nem lehetett igazán elkülöníteni senkit, csak úgy érzésre tudtad, hogy ki hova tartozik. Azért én a haverokkal a hátsó padsort erősítettem, és nem feltétlenül a magasságom meg az éles látásom miatt. Prof egy sorral előrébb egy másik sráccal, aki szintén a városban élt, míg a hátsó sorból csak én voltam helyi.

Egész jó barátok lettek, és ez idő alatt kapta a Prof is a nevét. Azt nem mondom, hogy vérszerződést kötöttünk a nagy barátságban, de én úgy érzem elég jól megvoltunk. Mondjuk a Prof nem bírta annyira a szeszt, mint mi… ezért sokszor kapta is az ívet, néha meg jó volt röhögni a többiekkel, hogy milyen hülye 4-5 sör után. Én inkább a hátsó sorra erősítettem.

Az elején négyen voltunk, később jött még egy srác hozzánk a klikkbe, Snoopy. Ő lett végül a biztos pont, de erről majd később. Itt voltak a legnagyobb állatságok, amiket ember csak el tud képzelni. Odáig jutott a dolog, hogy már óra közepén rendeltünk pizzát, és volt, aki a padon állva hívta a mamát, hogy mi lesz otthon az ebéd. Égetni való kölkök voltunk, de nem tudtak velünk mit kezdeni, egyrészt mert kényesen ügyeltünk a tanulmányi átlagunkra, másrészt meg, mert azért felnőtt fejjel már érzem, jó szívük volt az ottani oktatóknak.

Így kezdődött hát az, hogy a gyerekkorból és a pattanásos serdülőkorból kikeveredve kezdtünk neki az igazi élet belépőjéhez, a középiskolához, hátunk mögött már kicsit több tapasztalattal és arccal, mint ami akkor megszokott volt. Kicsit egy közös múlttal a Proffal, és többnyire csomó új eséllyel a többiekkel.

A gondok forrása persze a barát hiánya volt, kár is lenne szépíteni. Addig minden rendben volt, amíg este nem lett és telefonálni kellett, vagy nem jött egy iskolai szünet, hogy utazhassanak egymáshoz. Azért nem panaszkodhatunk, mert így is egy csomó eszméletlen alkalmat éltünk át együtt. Például barátságunk elején itt voltak az első végigmulatott esték, az első családtól külön töltött szilveszterek, hajnalig tartó tivornyák, nagy alkoholos mámorok.

Próbáltuk beütemezni helyesen a megváltozott körülményeket és időbeosztást. Nagyjából sikerült is, de sosem volt tökéletes. Ugyanígy a lány sem a mi barátunk számára. Persze mondják, ha szerelmes valaki, akkor nem egészen lát tisztán, pláne ha az első komolyabbnak tűnő kapcsolatról van szó az életében. Mi, külső szemlélőként nem jósoltunk már az elején sem nagy jövőt, de azért meg kell hagyni, becsülettel tartották maguk.

Az idő múlásával egyre inkább rossz néven vettük a lelépéseket és az elkötelezettség hiányát a baráti társaság iránt. Ők addigra már buzgón tervezték a közös jövőt, ami ennyi idős korban azért kicsit nevetséges volt, még nekünk is. Addig rendben van, hogy ha összejön, akkor legalább egy városban tanuljanak, de hát az is még évekre volt pláne az esküvő meg a gyerekek. Bár nem hiszem, hogy ez utóbbiakról komolyan gondolkodtak volna, de sosem tudtuk meg igazán.

Ahogy sejteni lehetett, a pohár végül betelt. Sajnos az évek során megkoptak az emlékeim, de úgy rémlik, a lánynak olvastunk be elég rendesen, meg úgy elmondtuk a véleményünket a világról. Persze nem hárman, csak ketten, a Professzor úr és én. Kázmért annyira nem mozgatta, ő már ovis kora óta a Sintér haverja volt. Ugye nem kell nagyon ecsetelnem, hogy nem arattuk osztatlan sikert ezzel. De hát ebben az életkorban az embernek ami a szívén, az a száján.

Végül is a Sintér jól megharagudott ránk, évekig még az utcán sem köszönt vissza nekünk. Így utólag persze felnőttként érthető, hogy nem minket választott, hanem a szerelmet. A lánnyal még húzták egy ideig, de aztán belátták, hogy talán mégsem erről álmodtak. Pontosan nem tudom hogy lett vége, de abban biztos vagyok, hogy nem miattunk, mert jóval később szakítottak.

Azóta sem békültünk ki igazán, pedig ennek már bőven több mint 10 éve. A Professzor úr, amíg itt lakott a városban, a végén egész jól kijött vele újra, de már sosem volt ugyanaz.  Most, hogy már egy modern korban élünk, én is tudok tájékozódni, ha máshonnan nem, hát a közösségi oldalakról. Annyit tudok, hogy végül a Sintér főiskolára ment jó messzire és talán ott találkozott a mostani párjával. A köztes idő kiesett, mert én is távolra kerültem. Boldognak tűnnek, és most már ők is felnőttek. Szép gyerekkor… rég volt már, tán igaz sem volt.

Így a Sintér és Kázmér nélkül a nagy csapat sem létezett többé, és új útra kellett lépnünk a Proffal.

Emlékszem, a bevásárló központ játékterme lassan elnéptelenedett, az egész centrummal együtt. Egyszerűen megszokták az emberek. Egy idő után már nem volt nagy szám, maximum a mellette lévő szupermarket a családosoknak. Nem járt oda már senki, így mi is váltottunk idővel.

Kicsit idősebbek is lettünk, és az egykor úgy imádott szimulátorok helyett inkább a fröccsben láttuk a jövőt, persze hozzá kell tennem nem egyedül. A vidéki diszkó hangulat lecsengésével – mert, hogy volt ilyen is – beszoktunk egy füstös kis kocsmába. Ez már középiskolás éveink elején volt. Ha őszintének kell lennem magamhoz, ma már ha fizetnének, sem mennék be oda, de akkoriban nagy számnak tűnt a fiatalok szemében. Olyannyira, hogy a tulaj rájött, hogy a fröccsöt nem kimérve kell adni pohárban, hanem kancsóban, vagy korsószámra. Persze a bor sosem látott igazi szőlőt, ezt gondolom mondanom sem kell egy ilyen hely esetében. A második kancsó után már rendesen zsibbadt az asztaltársaság és még az aznap esti költőpénzünk negyede sem fogyott el az árából.

Rengeteg időt töltöttünk itt mi hárman-négyen és később kollégista barátaink is csatlakoztak, de a „nagy csapat” összetétele sosem változott végül. Egész más okozta a bajt. A kezdeti ártatlan érdeklődés a lányok iránt persze komolyabbra fordult, ahogy egyre több gyertyát fújtunk el az évenkénti rendszeres csoki tortán. Mindez egy olyan korban, ahol még nincs MSN, Skype, IWIW… kutyafüle, semmi, még mobil is csak elvétve. Egyedüli kapcsolat a külvilággal az IRC, az is csak az iskolai interneten, mert ugye otthon még nem volt ilyesmi. Talán régi motorosok még emlékeznek erre a korra.

Néhány havi lapban jelentek meg levelezőtárs keresők, hasonló érdeklődésűeknek. Na, a Sintér itt megismerkedett egy lánnyal. Elég belsőséges kapcsolat alakult ki köztük, naponta órákat telefonáltak. Mondanom sem kell, a csapat nem vette ezt túl jó néven. Egyrészt mert a szimulátor másik székéből hiányzott egy ember, másrészt mert sokszor, ha kimentünk esténként, ő eltűnt a nyilvános telefonok környékén, és csak órákkal később láttuk megint. Attól kezdve a magántanárra szánt pénz már nem a kiskocsmában meg a játékteremben kötött ki, hanem a MATÁV-ot gazdagította nagy bánatunkra.

A barátság nem változott, örültünk neki taknyos kis kölyökként, hogy legalább egyikünknek stabil csaja van. Évekig húzódott a dolog, és egyre durvább lett persze. Azt hiszem ők egymással veszítették el az ártatlanságukat is, mert a lány később már néhányszor eljött a Sintérhez, meg ő is ment oda. Mondjuk volt köztük vagy 250km, de úgy tűnt összejön nekik. Akkor persze csak együtt mutatkoztak, velünk nem is törődtek, nem hívtak minket, hogy menjünk velük. A találkozók sűrűsödtek, mi is egyre többet tudtunk meg a lányról, meg a zűrös életéről.

Sintér az egyik legrégebbi cimborám volt. Az ovis és alsós általános iskolás bimbózó gyerekbarátságok után az első komoly. Valamikor az általános vége felé ismerkedtünk meg. Akkoriban a város egy másik iskolájából jött pár kölyök a mi amúgy sem épp nyugodt osztályunkba. Fogalmazzunk úgy, az ottani tanárok meggyőzték a szüleiket, hogy jobb lesz nekik itt nálunk. Tulajdonképp pedig az történt, hogy akkoriban az iskola ahonnan jöttek, elitnek számított. A város krémjének gyerekei jártak oda, nagy befolyású emberek, tanárok, újgazdagok, mind ott csoportosultak majdhogynem kivétel nélkül. Nos, ők ebbe az idilli képbe nem nagyon illetek bele, mivel nem ment nekik valami jól a tanulás. Inkább csak korán érő típusok voltak, és más foglalkoztatta őket.

A kezdeti buktatók után, amit egy ennyi idős gyerek átél, mikor új környezetbe kerül, egész jó barátok lettünk. Volt ebben valami kettősség. Nekem megvoltak a régi barátok, velük jártam sokat egy csapatba, ők pedig az újak. A város másik végén laktak, amolyan szintén nívósabb környéken, ahova főképp az a bizonyos „krém” építkezett az elmúlt években. Lehet, hogy nem így volt teljesen, de én akkor, gyerekként valahogy így láttam.

Sokszor mentem iskola után hozzájuk a térre, vagy parkba, esetleg egy kis hídhoz, ami az utca egy csatornáján vezetett át. Akkoriban meglepően sok barátom lett közülük. De a Sintéres történetet folytatva, volt köztük egy srác, aki kicsit elütött a többitől. A Professzor úr kicsit már akkoriban is furcsa volt. Róla majd még mesélek, szintén életem egyik nagy szereplője lett később. Az ő szomszédjuk volt Sintér.

Igazán nem tudnám már felidézni, mikor és hol találkoztunk először, de azonnal hatalmas barátság lett közöttünk. Ő egy évvel idősebb volt nálam. Attól fogva nem múlt el nap úgy, hogy ne találkoztunk volna, vagy ne hívtuk volna egymást telefonon. És ez abban az időben, pláne 13-14 évesen elég nagy szónak számított. Amikor csak tehettük együtt lógtunk délutánonként. Akkoriban húzták fel az első bevásárlóközpontot a városunkban. Persze ez még az országban nem volt szokás, mindenki a csodájára járt, egy darabig tömve volt minden.

Volt az üzletek mellett egy játékterem, ott gyülekeztek mindig a korunkbeliek. Igazából mindegy volt, hogy épp csinálunk e valamit, de tudtuk, ha oda bemegyünk, egy csomó ismerőssel találkozunk. A Sintér szülei elég határozottak voltak. Azt akarták, mint minden szülő, hogy a gyerekből legyen valaki. Először a nyelvre koncentráltak, hogy azt erősítse. Beíratták valami magántanárhoz, de tízből hétszer legalább, a pénz nem a tanár zsebében, hanem a játékterem kasszájában landolt. Azt hiszem mai árakon számolva egy kisebb vagyont biztosan eljátszottunk ott.

Idővel persze jöttek a lányok is. Azt tudni kell, hogy elég nyerő szövegünk volt a Sintérrel. Mindenből képesek voltunk fárasztó viccet csinálni, de tényleg mindenből. Persze ez már akkoriban is tetszett a tiniknek, nem csak ma, ha valaki mindig jókedvű és vidám. Na, nem voltak itt szerelmek, csak amolyan egészséges érdeklődés a másik nem iránt. Évekig tartott ez a bolondozás, rengeteg szőlőhegyi éjszakával, otthoni összejövetellel és irgalmatlan mennyiségű fröccsel karöltve. Illetve Kázmérral, aki a Sintér szemközti szomszédja volt, és ugyanolyan pihent, mint mi. Hármasban, olykor négyesben teltek a hónapok a Professzor úrral, és nagyon jól éreztük magunk. De aztán minden megváltozott.